Az uruguayi aranycsapat esze – száz éve született Juan Alberto Schiaffino

Az úgynevezett „Maracanazo”, a Maracana Stadionban 1950. július 16-án történt dráma a futballtörténelem legemlékezetesebb mozzanatai közé tartozik. A sajátos lebonyolítási rend miatt döntőnek nem nevezhető, mégis világbajnoki döntővel felérő mérkőzésen 200 ezer szurkoló figyelte lélegzet-visszafojtva, ahogyan az esélytelenebbnek gondolt uruguayi válogatott vesztes állásról fordít a házigazda Brazília ellen, és 2:1-es győzelmével 1930 után ismét világbajnok lesz. A lélegzet-visszafojtva kifejezést itt szó szerint kell érteni, korabeli tanúk egybehangzó visszaemlékezése szerint a riói összecsapás megbabonázó élménye volt átélni, amint kétszázezer emberen egyik pillanatról a másikra félelmetes csend lesz úrrá. A Sao Pauló-i futballmúzeum tematikus különtermében a szívdobogás megállásával érzékeltetik a mozzanatot, amely Alcides Ghiggia 79. percben lőtt győztes góljával darabokra törte a magabiztos brazil reményeket. A szívverés baljós lassulása azonban már a 66. percben, az első döbbenet idején elkezdődik: ekkor egyenlített Juan Alberto Schiaffino, az uruguayiak tízese, a Penarol üdvöskéje. A Maracanazo (a negatív képző alapján „maracanai csapás”-ként fordíthatnánk) szétzúzta a brazil nép álmait, egyszersmind felemelte az uruguayi hősöket, Ghiggia mellett köztük is különösen Schiaffinót.

Nem véletlen, hogy A labdarúgó-világbajnokságok csillagai című, 1966-ban megjelent könyvében Hoppe László és Hoppe Pál a brazíliai torna jeles alakjai közül egyedül neki szentelt külön fejezetet. A tizenöt oldalas, a Montevideóban született sportember életútját részletekbe menően taglaló, néhol szinte meseszerűen olvasmányos portré egyik legizgalmasabb – ám forrásmegjelölés nélküli – szemelvénye az, amelyben maga a futballista emlékezik vissza az 1930-as uruguayi világbajnoki sikerre, az Argentína elleni montevideói döntő (4:2) gyermekként megtapasztalt élményére.

„Alig látszottam ki a földből, de már az egész gyerekhaddal együtt ott vártuk kint, a parkban, a stadion körül a kiszivárgó híreket. Lestük, vártuk, mérlegeltük a felharsanó zajt, ordítást vagy füttyöt, tapsot vagy csendet. Ebből találgattuk, mi történhet bent. Hát egyszerre csak feltört a diadalmi üvöltés. Mögöttünk felzúgtak a gyári szirénák, hogy hírül adják még a haldokló betegeknek is a nagy eseményt, az uruguayiak gólját. Mikor a végső győzelem bizonyossá vált, nemcsak a park és a stadion népe, hanem az egész város, öreg és fiatal, fiú és lány, egybekapaszkodva, énekelve, sírva és nevetve táncolt. Engem felkaptak, a levegőbe dobtak. Azt hiszem, én voltam abban a diadalmas pillanatban a kánkánt táncoló város milliós lakosságának egyetlenje, aki ijedtemben sírtam, s a félelemtől rázott a hideg Uruguay legforróbb pillanatában.”

A könyvfejezet tanulságos része az is, amelyben a szerzőpáros beszámol az uruguayi balösszekötő edzésmódszereiről – itt a Puskásnak tett odaszúrást kritikával kell olvasnunk, hiszen ahogy szó volt róla, a kötet az Aranycsapat kapitányának 1956-os távozása után tíz évvel látott napvilágot.

„A magyar küldöttek közül többen is megfigyelték Schiaffino egyik-másik svájci edzését. Meglepetéssel állapították meg, hogy messze felülmúlja a többi ország játékosainak edzését – különösen pedig Puskásék elkényelmesedése óta, a szinte csak »lötyögéssé« és »labdázgatássá« csökkent magyar edzéseket, pontosabban a csapat gerincét képező Honvéd SE edzéseit. Schiaffino Svájcban is mindennap jó két és fél, sőt három órát edzett. Egyik edzése 4 kör gyaloglással kezdődött, 4 kör könnyed futással folytatódott, és újabb négy kör olyan gyaloglással tetőzött, amelyben már a kargyakorlatok, sőt egyéb gimnasztikai mozdulatok is szerepeltek. Mintegy 35 percnyi bevezető, bemelegítő munka után szökdelés, kötélugrás, ugrálás s egy sereg ruganyosságfejlesztő gyakorlat szerepelt a műsoron, véget érni nem akaró magasugró-versengéssel tarkítva. Kötelet feszítettek ki, ezt átugrálták, egyre emelkedő, a végén igen tekintélyes magasságon. Már mindenki kidőlt, egyedül Schiaffino emelte még mindig magasabbra a kötelet és végezte – sikerrel! – az ugrógyakorlatokat. És csak ezután vették elő a labdát! Futottak a labdával, cseleztek, aztán közös gyakorlatokat végeztek, különböző támadási formákat próbáltak ki.”

Ha már a magyarok balösszekötőjét szóba hozták a Hoppe fivérek, érdemes idézni a korszakos Népsport-szerző, Feleki László véleményét: „Puskástól talán csak az különbözteti meg Schiaffinót, hogy nem játszik olyan nagy iramban, olyan hévvel és lendülettel. Hidegebb. Játéka ezért nem annyira látványos, nem annyira magával ragadó. Nem »motorja« a csapatnak, hanem inkább esze!”

Ezt érzékeljük magunk is, figyelve a dél-amerikai csatárról fennmaradt, jellemzően darabos-szaggatott videófelvételeket, és erre utalt Brian Glanville, az angol sportújságírás idén májusban elhunyt veteránja, amikor Schiaffino 2002-ben bekövetkezett halála után így fogalmazott a The Guardian hasábjain közölt nekrológjában: „Noha sápadt volt és vékony testalkatú, sportolóként már-már a futballista antitézise, az uruguayi Juan Alberto Schiaffino korának egyik legnagyobb összekötője – kiváló labdaérzékkel megáldott támadó, aki ragyogóan irányította a játékot és bal lábával számos fontos gólt szerzett.”

Bár Lausanne-ban „csak” két gólpasszig jutott, kulcsszereplője volt az 1954-es svájci világbajnokság elődöntőjének, a vb-történelem egyik legjobb mérkőzéseként számon tartott Magyarország–Uruguay találkozónak: a 2:2-es döntetlent hozó rendes játékidő után, a hosszabbításban hatalmas kapufát lőtt, a kimaradt uruguayi helyzet döntő fordulatnak bizonyult, Kocsis Sándor két góljával 4:2-re nyertek a mieink.

Dénes Tamás futballtörténész, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztője 1995-ben az uruguayi Copa Américán készített Schiaffinóval interjút, amelyben beszélgetőtársa az 1950-es Uruguay mellett az 1954-es magyar válogatottat és az 1950-es évek végi Real Madridot nevezte meg a világ három legjobb csapataként. „Puskás nevét szerte a világon áhítattal emlegetik még ma is – mondta a helyi legenda. – Én azonban legalább olyan nagyra tartottam az ötös számú játékosukat, Bozsikot, akivel később Budapesten személyesen is beszéltem, sőt, játszottam ellene a Milanban, amikor a Honvéddal Olaszországban járt. Hozzá hasonló stratégát nemigen láttam a futball világában. Nagyon sajnáltam, hogy nem szerződhetett a Milanhoz.”

Schiaffino ugyanis a Penarol játékosaként három bajnoki címmel ékesített uruguayi időszaka után, 1954 szeptemberében a Milanba szerződött, akkori világcsúcsot jelentő 52 millió líráért.  Megfordult Budapesten is, az 1960 márciusában játszott Ú. Dózsa–Milan  barátságos találkozó (2:3, a győztes gól Schiaffinóé) alkalmával gyűjtötték róla alábbi személyes benyomásaikat Hoppéék: „Még mindig ifjan, délcegen, mint filmbeli hős, a színpadok karcsú, táncos lábú amorózója – divatosabb hasonlattal, mint egy felkapott dzsesszénekes – jelent meg. Élénk, világos, kockás kiskabátjában, flanell nadrágjában maga volt a mosolygó ifjúság. Mellette ifjú, szinte meghökkentően csinos felesége csak még jobban aláhúzta rivierai megjelenését. 1960 egyik kora tavaszi napján érkezett meg az ekkor már 35 éves sztár – minden sztárallűr nélkül. A mi szemünkben egy kicsit feltűnő öltözködése feltűnő szerénységgel párosult.”