Nád a háza teteje – Csinta Samu publicisztikája

Fogalmam sincs, hogy Franciaországban, Portugáliában vagy Belgiumban milyen hőfokon ünnepelték Bölöni László hetvenedik születésnapját. Nem véletlenül böktem épp e három országra, előbbi az erdélyi szakember családi otthona, a további két nyugat-európai országban pedig edzőként bajnoki címig vezette csapatát. Két országban, Magyarországon és Romániában viszont az elmúlt napokban érdemeinek megfelelően köszöntötték azt a futballistát, edzőt és embert, akit mindkét ország szívesen a keblére ölel. Holott az elsőben egyetlen percet sem élt és dolgozott életvitelszerűen, a másodikban pedig annak ellenére éltetik, hogy ahhoz a kisebbséghez tartozik, amelynek mint nem kívánatos entitásnak folyamatosan ajtót mutatnak.

Válaszra váró kérdés persze, hogyan lehetett teljesíteni ezt a csaknem lehetetlen küldetést. Egyik korábbi beszélgetésünk során úgy fogalmazott: ha egykori önmagára néz vissza, becsületes román állampolgárt lát, aki magyarként is jól érezte magát. Aki sem vak, sem naiv nem volt, látta és érzékelte a nehézségeket. Olyan emberek közé tartozott, mondta, olyan helyzeteken ment át, amelyek révén mindig tisztában lehetett: a valóság egészen más, mint amit az akkori Romániában hirdettek. A családja és az élet felkészítette, hogy soha ne futamodjon meg a problémák elől, igyekezzen megoldani őket a maga intelligenciájával, szorgalmával, ha kell, rafinériájával. Az erdélyi magyarok többségéhez hasonlóan Magyarország benne is egyfajta álomországként élt. A hibáival együtt, de hát az anyánkat vagy a gyermekünket is a hiányosságaival együtt szeretjük. „Mi, erdélyiek egyszerűen beleszülettünk létezésünk sajátos kettősségébe, szinte természetesnek számító állapotába. És úgy gondolom, joggal várhatom el, hogy ezt mindenki tiszteletben tartsa” – egyértelműsítette.

Ma hármas állampolgár, élete a Marosvásárhely, Budapest és a Nizza környéki háza közötti háromszögben zajlik. Vagy még inkább négyszögben, hiszen az elmúlt negyven év során mindig más helyszínre szólította a munkája, most éppen Metzbe. Amikor elindult a harmadosztályú Dicsőszentmárton kölyökgárdájából, a helyi felnőttcsapat középcsatárára akart hasonlítani. Az álmot jóval meghaladta azzal, hogy bekerült a román ifjúsági válogatottba. A folytatásban az tette büszkévé, amikor azért kezdtek jönni az emberek, hogy őt lássák futballozni. Aztán válogatott akart lenni, majd újra és újra. Sokszor volt olyan érzése, mondta, hogy ennél feljebb már nincs, de aztán mindig talált újabb motivációkat.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az erdélyi magyarság általa is meghatározott emblematikus csapatáról, a Marosvásárhelyi ASA-áról az akkori szurkolói közvélemény tudni vélte, hogy a kommunista hatalom nem engedte a bajnoki cím közelébe jutni. Bölöni sohasem volt hajlandó táplálni ezt a városilegenda-gyanús változatot. „Vásárhely megérdemelte volna, hogy bajnokcsapata legyen, de az az igazság, hogy sohasem voltunk eléggé erősek. Viszont eljutottunk teljesítőképességünk maximumáig, amikor ezüstérmesek lettünk. Igazából azonban a Dinamo lezserkedte el a bajnokság végét, így lett mindössze négypontos a végső különbség.”

Véletlenek sorozata révén került a hőn utált Steauához, a hadsereg nagyon édes gyermekéhez, miközben a vásárhelyi katonacsapat volt a nagyon mostoha. Ahhoz az együtteshez, amelyet korábban félt, és amely ellen mindig nagyon készült. „És amelyről aztán kiderült, hogy teljesen félreismertem, és a későbbiekben nagyon megszerettem.” Feltételezhetően nemcsak azért, mert a bukaresti klub színeiben jutott el az európai klubsikerek csúcsára. Az 1986-os BEK-győzelem értékéből semmit sem von le, hogy egészen más világban, más versenyközegben valósult meg. Bölönit az a józanság is minősíti, amellyel arról az eseményről beszél. „A csúcsfutballt mindig jól megfizették, a sevillai BEK-győzelem környékén mi is szinte értelmezhetetlenül sok pénzt kerestünk – persze így is összehasonlíthatatlanul kevesebbet, mint a maiak. Kétségtelen, nekünk jóval kevesebb meccset kellett játszanunk a BEK-döntőbe jutásért, viszont nem volt javítási lehetőségünk, egyetlen rossz nap a menetelés végét jelentette. Az azóta megnövekedett mérkőzésszám viszont percek alatt képes felülírni a tegnapi győzelmet.”

Egy edzőt övező legendát nemcsak a hosszú távú kiszámíthatóság és megbízhatóság szövi, kell hozzá némi szerencse is. Bölöni edzői karrierjének legtöbbet emlegetett epizódja a számtalan díjat besöprő Cristiano Ronaldo felfedezése és útnak indítása volt. Mégsem fényezi magát vele, azt állítja, hogy a Ronaldóhoz hasonló tehetséggel megáldott és tulajdonságú játékos nemigen tud elkallódni, hacsak nem éri valami súlyos baleset. „Az én érdemem leginkább abban áll, hogy a Spor­ting Lisszabon edzőjeként az ifjúsági korúak meccsén kiszúrtam magamnak azt a kölyköt. Éppen több emberemet is behívták a válogatottba, szükségem volt hát játékosra, két edzés után viszont azt mondtam az elnöknek, ezt a gyereket nem engedem vissza az ifik közé. A következő fázisban le kellett faragni Ronaldo bizonyos túlzásait, növelni az izomtömegét, javítani a mozgáskoordinációját, megtanítani neki a védekezés egyes alapelemeit. No meg megtalálni a helyét, olyan szerepkört adni neki, amelyben kevesebb az ütközés, jobban érvényesül a gyorsasága. Mert azért az ilyen kaliberű ember is szorul némi segítségre.”

A 102-szeres román válogatottságról, az edzőként ott vállalt, illetve nem vállalt szerepe külön írást igényelne, szorítkozzunk most csak annyira, hogy vállalásai és nem vállalásai egyaránt annak a tartásos, a hazafi minden erényével felruházott ember képét erősítették, amely révén Bölöni László a román futball az egyik legnagyobb tisztelettel emlegetett és megszólított szereplője. Presztízsét nyugat-európai „identitása” is növeli, de leginkább az a következetesség, amellyel világnézetét, hitvallását képviselte.

Egyszer talán annak hiteles történetével is megismerkedhetünk, miért nem próbálhatta ki magát a magyar futballban is. Mert ma már három helyre szokott hazaérkezni. „Budapesten remek kilátású lakásom és kilencvenen túli, hála Istennek jó egészségben élő édesanyám vár, lefekszem nála a heverőre, az ölébe teszem a lábam, ő meg addig masszírozza, míg belealszom. A dél-franciaországi otthonomban mindent megér, amikor kiülök a teraszra, és csak bámulok bele a tájba, a tengerre. Berendeztem ott egy saját szobát az első portugáliai olajfával, a székelyföldi fenyőcsemetével, a falra kifeszített mezekkel. Mindazokkal a dolgokkal, amelyek fontosak voltak az életemben.”

Akárcsak a család. Felesége, Zakariás Klára ünnepelt színésznőként lett az ünnepelt futballista párja, rövidesen feladta a karrierjét, a családnak szentelte magát. Nem lehetett fájdalommentes döntés, leginkább abból ítélve, hogy azóta előadásokra is csak ritkán jár. Rövid időszakokat leszámítva valamennyi állomáshelyére elkísérte Eszter lányukkal együtt, míg utóbbi be nem fejezte az iskolát, és egyetemre kezdett járni.

Bölöninek a multikulturális környezet sok értelemben is életveszélyes voltáról is van példabeszéde. „Tinikorában Eszternek volt egy rövid periódusa, amikor mindenre francia nyelven válaszolt, bizonyára akkoriban épp nagyon akart hasonulni a kortársaihoz. Nyilván nem hagytam szó nélkül, mi magyarul vacsorázunk, mondtam neki. Hamar lejárt az egész, különösebb drámák nélkül helyrezökkent a dolog. A vásárhelyi nyaralások alkalmával egy idős magyar tanár is járt hozzánk segíteni a magyar nyelv és azonosság megőrzésében. A két unokám magyarságának erősítésében egy ugyancsak vásárhelyi származású bébiszitter segít, a hároméves unokám nemrég énekelte el nekem a telefonba, hogy Nád a házam teteje, rászállott a cinege. Szóval nem adjuk fel.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!