Nyár a pálya szélén – Jakus Barnabás publicisztikája

MÁR KÉT GÓLLAL VEZETTÜNK, amikor félórás késéssel beparkolt az új tulajdonos a méretes autójával. Kiszállt makkos cipőben, hibátlan öltönyben és márkás napszemüvegben, fagylaltot és palackos vizet hozatott a büféből, majd az egyetlen árnyékot adó fa tövéből nézte végig, ahogyan a szebb napokat megért futballcsapatunk négy nullás győzelmet arat az amúgy jónevű közel-keleti ellenféllel szemben. A meccset követően a főnök bemutatkozott a játékosoknak, rögtönzött beszédet tartott. Igaz, nem olyan átütő erejűt, mint Al Pacino által alakított edző a Minden héten háború című amerikai filmben, de legalább megnyugtatott mindenkit, hogy „a pénzek rendben vannak”, a „célok és elvárások magasak, de ehhez minden adva van”. 

Évek teltek el, mióta szem- és fültanúja lehettem ennek a jelenetsornak, de a mai napig látom magam előtt a nagy terveket vázoló elegáns úriembert és a távozó játékosok tavalyról megmaradt mezében izzadó új igazolásokat a kifogástalan állapotú gyepen. Mondanom sem kell, később kiderült, az én szeretett csapatomnál azért mégsem volt minden rendben azokkal a pénzekkel.

Éppen ezekért az elcsípett pillanatokért szeretem igazán a nyári felkészülési mérkőzések időszakát. Nyugodtan beállhattam a kispadunk mögé a külföldi városka pofás kis sportlétesítményében; megvitathattam a szurkolótársakkal, hogy az új arcok közül kik válnak vajon be; a „mértékadó Transfermarkt”-portálon nézhettem utána az aktuális próbajátékos előéletének, aki idényenként váltogatta csapatait, de egyszer meghívták valami „haknitornára” hazája ifiválogatottjával. Természetesen a klubhonlap ilyenkor büszkén újságolhatta, „tehetséges, ugyanakkor fiatal kora ellenére tapasztalt, válogatott futballista” érkezett, a szakmai stáb az elkövetkező napokban teszteli, sorsáról később születik döntés. Jellemző: ha szerződtettük, rövid időn belül megsérült vagy eltiltatta magát három-négy mérkőzésre. Ha nem hozzánk írt alá, biztosra vettem, hogy ellenünk betalál…

Szóval, van valami különleges atmoszférájuk ezeknek a találkozóknak, lehet utazni, megismerni olyan településeket, ahová különben el nem jutna az egyszeri szurkoló. A szabályokat is bátran értelmezhetik tágabban a felek, láttam én már hatvan- és harmincperces félidőket, sorcseréket. Sőt, egyszer mesélték, egy fővárosi csapat edzőtáborában a játékosok jelentős részét ledöntötte egy kisebb betegség, így az egyik tesztmeccsre az őket elkísérő szurkoló is bekerült a kezdőbe. Állítólag nem is mozgott rosszul! Majd egyszer utánajárok, mi igaz ebből, mindenesetre emlékszem arra a később cáfolt legendára is, hogy az aranylabdás Andrij Sevcsenko a kilencvenes években nem felelt meg próbajátékon sem a Nyíregyházánál, sem a Stadler FC-nél… S egy friss hír szerint alacsonyabb osztályú csapathoz hívtak próbajátékra egy focistát, aki tévedésből az ellenfél öltözőjébe ment be, náluk is lépett pályára, s mindez csak a meccs végén tűnt fel az érintetteknek.

Az utóbbi időszakban egyre több klub kezdte online közvetíteni a tesztmeccseket, miközben a pályák kapuit bezárták, oda idegen be ne menjen. Gyenge kifogás lenne, ha azzal érvelnének a döntéshozók, hogy így akarják elkerülni a taktika kiszivárgását, hiszen akkor miért adnák az interneten keresztül? A rendezési költség már valósabb érv, hiszen ezekre a találkozókra is kell biztonsági őröket fogadni, illene büfét is nyitni, hogy a hőségben lehessen valamivel hűsíteni. Sokan ezt nem vállalják, marad a stream, de az nekem nem ugyanaz az élmény. Akkor már inkább a külső kerítésen kívülről bekukkantva próbálom követni a pályán zajló eseményeket, elcsípni a mester hangos utasításait, feljegyezni az esetleges aranyköpéseket, például ahogy a németül csak alapszavakat és néhány káromkodást ismerő kőkemény hátvéd igyekszik meggyőzni az osztrák bírót, hogy ő bizony a lehető legszabályosabban csúszott be.

Olyan magasságokba sosem jutottam, mint a fentebb említett drukker, a csapatom szerelését is csak akkor húzhattam magamra, ha megvettem a szurkolói boltban. Ugyanakkor elmondhatom magamról, hogy fociztam NB I-es ezüstérmes együttes stadionjában! Édesapám a kétezres évek második felében a BVSC-nél dolgozott nyaranta, a sporttáborban részt vevő különböző korosztályoknak tartott futball- és röplabdaedzéseket, én meg gyerekként természetesen szívesen elkísértem. 

Eleinte a műfüves csarnok mögötti, végletekig lepusztult edzőpályán játszhattunk – ott, ahol amúgy a magyar válogatott későbbi kapusa is dobálta magát anno a porban. A közeli rákosrendezői állomásról vezetett oda is egy vágány, a rozsdás síneken a legnagyobb meglepetésemre egyszer egy tolatómozdony tűnt fel és döcögött végig… Körülbelül a meccseink irama is hasonló tempóban zajlott, de ez azonnal megváltozott, ha lett valami tét. Olykor például kihívtuk a tanárokat, ha mi nyertünk, úszás helyett strandolhatunk, ha ők, akkor viszont dupla hosszmennyiség várt ránk az ötvenes medencében.

Megtiszteltetésként éltük meg az egyik évben, hogy a hátsó „füves” helyett a salakos „gödörben” focizhattunk, aztán eljött a nagy pillanat, felengedtek a stadion gyepére, de szigorúan csak a kapu mögötti területre. Így viszont magunknak kellett kialakítanunk a játéktér méretét és persze a kapukat is, utóbbiakat két-két lerakott bója jelképezte, állandó vitatémát teremtve, hogy akkor ez most kapufa volt vagy sem…

A szabályokat természetesen ott is tágan értelmeztük, ahogyan otthon, a lakóparki pályán is, ahol hasonlóan puritán körülmények között fociztunk. Már maga a „pálya” erős jelző, hiszen egyáltalán nem volt szimmetrikus, az egyik „kapu” nagyobb volt, mint a másik, és nem pont egymással szemben alakították ki. Pedig igazán tehette volna arrébb a szemetest vagy a lámpatestet a kivitelező. De ez nem igazán zavart bennünket – a szomszédos sorházakban lakókat annál inkább, hiszen egy-egy elvétett lövés után gyakran a kertben kötött ki a labda, ilyenkor mindig a „tettes” feladata volt, hogy sűrű elnézéskérés közepette megpróbálja visszaszerezni. A labdás embernek amúgy is fontos szerep jutott, ő osztotta be a csapatokat, de ha nagyon előnytelennek éreztük a leosztást, megállapodtunk, hogy az egyik fél gólja „kettőt ér.” Ha valakinek a kistestvére került a kapuba, nem volt szabad „bikázni”, míg a szögletrúgások helyett számoltuk a „kornereket”, háromnál jöhetett a büntető.

Délutánonként előkerültek a szekrényből a mezek és a (még nem színpompás, hanem klasszikus) cipők. Zidane, Henry, Kaká, Adriano, Ronaldo, Beckham és Messi neve feszített a hátunkon, és a napnyugtáig tartó csaták végén mindig az utolsó gól döntött. Ahogy nőttünk fel, úgy lett egyre fontosabb, hogy a meccseinket a játszótéri padról követő lányokat is lenyűgözzük…

Aztán a sorházi lakók nyomására beszüntették a parki derbiket, a pálya közepére ültetett tujákkal már nem tudtunk mit kezdeni. A BVSC-nél tizenöt éve táboroztam utoljára. Ahogy nemrég arrafelé jártam, a 32-es busz ablakából láttam, hogy a „gödröt” feltöltötték, esténként kivilágított műfűves pályákon zajlanak a tréningek. A Szőnyi út felől a néhai, szabad ég alatt pusztuló kinti medencék helyére új uszodaépületet húztak fel, és a stadion csinosítására is megvannak legalább a tervek.

Azért remélem, a nem is olyan régi idők nyári focis világa nem múlik el nyomtalanul. Ugyan a 2006-os világbajnokság után kapott Ballack-mezemet már rég kinőttem, de a streaming helyett én továbbra is maradok a személyes jelenlétnél, a klubvilágbajnokságnál jobban érdekel, mire jutott a csapatom az osztrák regionális liga 12. helyezettjével. A salak vs. műfű már érdekesebb dilemma.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!