Tisza-parti történetek – Malonyai Péter publicisztikája

EZ A TISZAKÉCSKE NEM AZ A TISZAKÉCSKE – azaz az NB II-be most feljutó klub nem azonos az egykoron (1997–1998) az NB I-ben vitézkedő csapattal. Nem csupán az értelemszerű korkülönbség miatt, hanem egyébként sem. Az élvonalat megjáró  csapat a VSE-ből alakult FC, most pedig az LC-nek örülhetnek a helyiek.

Ég és föld – mondhatni, a körülményeket (például a sportkomplexumot) nézve mindenképpen, ám már csak a személyes érintettség okán is jó szívvel emlékezem az egykori csapatra. Az érintettség egyértelműen érzelmi, s nincs mögötte semmi különös. A kilencvenes évek első felében visszatérően Tiszakécskén nyaraltunk, jobb helyet azóta sem tudok elképzelni gyerekes családnak. 

A Tisza-part nem kevésbé homokos, mint a tengeré, a vízben elkerítve volt megjelölve, meddig mehetnek be a gyerekek, a parton büfék sora, a víztől távolabb pedig kifőzdék, igazi házi koszttal. (Ez sem rejtély: helybeliek főztek, akik miért tették volna másként szolgálatban, mint otthon.) Rossz időben pedig ott a termálfürdő.

Persze ha már ott voltam, kimentem a meccsekre is. Láttam a csapatot (FC) a megyei bajnokságban éppen úgy, mint az első osztályban. A pálya még nem volt annyira csilivili, mint most (enyhén szólva), de a part mentén kisvasúttal mehettem odáig, s mérkőzés előtt benézhettem a Sport fantázianevű pályakocsmába, amelyet a helyi köznyelv – már bocsánat – Hatcsöcsűnek hívott. A mérsékeltebbek Hatosnak vagy Hatinak, de a név eredete a lényeg: a szóbeszéd szerint három Kecskemétről igazolt futballista barátnője kapta meg gebinbe az italmérést.

Az NB I-et Szabó Tamásnak köszönhette a város. A tíz esztendeje elhunyt üzletember már akkor az élvonalat tűzte ki célul, amikor a megye egyben játszott a csapat, szponzorból elnök lett, s az NB I ígéretével csábította a futballistákat, például a később Győrben is helytálló (64 meccs az ETO-ban) Balla Mihályt és Török Lászlót (neki a Bp. Honvédban is volt kilenc meccse). Remek futballisták voltak, nem véletlenül ők lőtték a gólokat 1997 májusában Hajdúszoboszlón (2–0), s lett ezzel bajnok a Kécske – az NB II-ben. A hazaút (138.9 kilométer) meglehetősen vidámra sikerült, torok nem maradt szárazon, otthon, a stadionban folytatódott az esti ünneplés, de Szabó elnök úr saját házának kertjében is rendezett egy szűk(ebb) körű fogadást örömében.

A bajnokság nyitányán Újpesten sima hármast kapott a csapat (0–3), erre számítottak, hiszen a pályára lépők közül tíz futballistának ez volt az első meccse az NB I-ben. Ám aztán egy héttel később… A Diósgyőrt győzte le az együttes (2–0), a második gól most is előttem van, a Nemzeti Sport tudósításában: „Balla Mihály a jobb oldalon egy köténnyel túljutott Farkason, majd, már a tizenhatoson belül megforgatta Földvárit, a közben visszaérkező Farkas lába között ismét elpöccintette a labdát, majd mikor már úgy tűnt, hogy belekavarodott saját cseleibe, éles szögből, hét méterről, jobbal, a meglepett, s kapujából kicsit kimozdult Rácz felett a bal felső sarokba emelt.” A cselsorozat közben a csapat edzője, Szurgent Lajos folyamatosan kiabált, hogy „Lőjél! Lőjél már…!” Nem hitte, hogy pazar löbbölés lesz a vége.

„Szuri bácsit” nagyon szerették a városban, vele jutott föl a csapat, s egyébként is szerethető ember. Nem érdemelte meg, hogy nyolc fordulóval a bajnokság vége előtt felállítsák a kispadról. Mindenesetre a játékosok kiálltak mellette, Török László csapatkapitány megfogalmazásában: „Azt hiszem, valamennyiünk nevében mondhatom: nem számítottunk arra, hogy Lajos bácsit leváltják. A legtöbb játékos nagyon sokat köszönhet a mesternek, de mint profi játékosok el kell fogadnunk az elnökség határozatát.” Jött Gálhidi György és a végén a kiesés – osztályozóval. A III. Kerületi TVE-től otthon kikapott a csapat (1–2), pedig végigtámadta a meccset és vezetett is, idegenben 1–1 lett a vége.

Ekkor már nem volt igazán stabil a háttér. Hogy mi történt a télen, nem tudható, de akkor még úgy látszott, minden rendben van. Szinte hetente kaptak ajánlatot egyik vagy másik játékosért, leginkább a román Nelu Bessermant, Szántó Róbertet és Balla Mihályt keresték. „Éppen most ígértek húszmillió forintot Balláért. Ám én nem akarom eladni az értékeinket, hiába óriási összeg a húszmillió. Milyen játékost kapok én annyiért annak a pótlására, akit elengedek? Nem gazdag klub a Tiszakécske, de annyira azért nem kell a pénz…” – mondta Szabó Tamás. Talán mert akkor még volt. Szponzoraik jóvoltából a télen külföldön edzőtáborozhattak, de jutott pénz a stadion fejlesztésére is, videómátrix eredményjelzőt rendeltek.

Aztán Szabó Tamás hátrébb lépett, az új szponzor, később tulajdonos, Szívós Sándor pedig, mint mondják, többet ártott, mint használt. Korántsem volt olyan jó kapcsolata a játékosokkal, mint Szabónak, kiderült, hogy üzleti megfontolások (Tisza-part, üdülőövezet, üdülési jogok) vezették a városba, miközben a legfontosabb dolog, a pénz hiányzott nála. Jellemző, hogy a klub (az FC) a kiesés után megszűnt, pontosabban Ceglédre vitte át a jogokat Szívós úr, akit áfacsalás miatt börtönbüntetésre ítéltek.

„Mindannyian kirándulásként, kalandként fogtuk fel az NB I-es idényt, és nincs okunk szomorkodni azért, mert hamar véget ért – mondta a FourFourTwo munkatársának Lódi László pályaedző már 2016-ban. – Futballváros voltunk éveken át, a környék sokkal nagyobb településeiről hozzánk jártak meccsre az emberek. Keveseknek adattak meg ilyen élmények, mindannyian örökre hálásak vagyunk érte.” 

Igazi csapat volt az akkori Tiszakécske, jellemző, hogy amikor az NB I-be jutva érkezett volna néhány játékos az élvonalból, látva a hozzáállásukat, Török csapatkapitány egy értekezleten a szemükbe mondta, hogy semmi keresnivalójuk náluk, nincs rájuk szükség.

A körítésre pedig jellemző, hogy a drukkerek a meccsek előtt pénzt dobtak össze, az kapta, akit megszavaztak a csapat legjobbjának. A játékosoknak a péknél, a piacon gyakran nem kellett fizetniük, a hívek győzelem után szívesen áldoztak egy-egy malacot, de ökröt is a közös ünnepléshez. Ezt kellett újjáépíteni 2000-ben, a csapat (immár LC) a megye III-ból indult, s lett NB II-es először 2018-ban, s lett az idén újra. Az osztályozón a Mosonmagyaróvárt 3–0-ra győzte le idegenben, aztán otthon 0–2 lett a vége – egy gól előnyt nagy nehezen megőrzött a társaság.

És most újra NB II. Meglehet, nagy tervekkel, hiszen a Kazincbarcika NB I-be jutásában nagy szerepet játszó rutinos hármas (Bódi Ádám, Lucas, Varga József) Tiszakécskére igazolt, a trió összesen 703 meccset játszott az első osztályban, feltehetően nem akarnak többet, ha akarnának, megtehették volna a Barcikával. Miután az átlagéletkoruk jóval harminc feletti, folytathatják a – mi tagadás: nívós – levezetést.

Az mindenesetre már-már az NB I-re hajaz, hogy a (közel)múlt nem számít, hiszen a kispadon nem Balogh Pál ül, aki visszavezette a csapatot a másodosztályba, hanem Pintér Csaba, aki eddig Balogh asszisztense volt.

Hogy mi lesz, majd meglátjuk. Én továbbra is drukkolok a csapatnak, még úgy is, hogy kevésbé vagyok optimista, mint Bódi Ádám, aki szerint érdemes lesz a Tiszakécske meccseire járni az új idényben. Igaz, mit mondhatna mást egy új szerzemény, aki profi futballista – és a klubhonlapnak nyilatkozik. 

Apropó, honlap! A kommunikáció modern forrása messze van az NB II-es szinttől. Hiába az örvendezés, a büszkeség, még mindig az NB III-as kerettel találkozik az olvasó, a szakmai stábról, a vezérkarról nincs egy hang sem. 

Ami engem illet, ez méltatlan a pazar kisvároshoz, ám ha arra gondolok, hogy a futball mindenhol képes visszaélni az érdeklődéssel, nem csodálkozom. Különben is, a csoda ideje már majdnem három évtizedes, és kétszer ugyebár nem léphetünk ugyanabba a folyóba (Hérakleitosz).

Még a Tiszába sem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!