Stadionbejárati profizmus – Vincze András publicisztikája

Mindig elszomorít, ha arról hallok vagy olvasok, hogy valamelyik korábbi remek labdarúgó a vele szemben megnyilvánuló közönyösségről beszél, arról, hogy elfelejtették, és arról, hogy ebben a darálós jelenben már nem ismerik meg – még a saját klubjánál sem…
S igen, előfordult már sokszor az is, hogy a stadion kapujából egykori országos sztárokat, sőt a maguk idejében kontinensszerte rajongott ászokat fordítottak vissza („Hohó, hohó, hová tetszik annyira sietni jegy nélkül?!”), mert a beléptető szolgálat emberének a húsz évvel azelőtti klasszis fizimiskája csak egy volt a szurkolói százból, ezerből… Most picit más fordulatot vett ez a fajta elkeseredettség, ugyanis a minap Sándor Tamással készült interjú, és a debreceniek ikonja a saját, DVSC-vel kapcsolatos jelenét érzékeltetendő a következőkről is beszélt lapunknak: a jelenkori Loki-tulajdonosoknak az ő neve már semmit sem mond…

Nyilván az ilyen elkeseredettség mögött ott van az is, hogy a globalizált, egyszersmind szakmailag és érzelmileg is uniformizálódó sport- és futballvilágban egyre kevésbé igény, hogy minden hajdanvolt rezdülésnek jelentősége legyen (természetesen a DVSC hét bajnoki címe és ebből Sándor Tamás négy aranyérme, továbbá a klubcímeres mezben szerzett nyolcvannyolc gólja nem bagatell fejezet a Loki újkori történetében), ugyanakkor elkeserítő, hogy a debreceni focihoz ezer és egy szállal kötődő, s a tehetsége és eredményei ellenére mindig szerényen a háttérbe húzódó játékosból az ilyen panasz valamiért kibukhat.

Persze már hallom az ilyenkor szokásos magyarázatot, hogy de (és mindig ez a de…) csak telefonálnia kellett volna a titkárságra, mert akkor lett volna, van és lesz is jegye, ám ez a módi csak itt és ebben a régióban működik így (mármint, hogy telefonálgatni kell), a klubkötődés mindenütt másutt szent és sérthetetlen – és nem is a meccsbelépő jelenti a legfontosabb gesztust, hanem éppen az, amit a Loki korábbi kiválósága érzékeltet: az üzleti szemlélet sem gyalulhatja le az érzelmi szimbiózist. Hajdan már megírtam, hogy még 1996-ban a francia harmadosztályban szereplő Nimes-nél mit láttam akkor, amikor a csapat a Bp. Honvéd ellen játszott KEK-mérkőzést. A stadion egyik frekventált bejáratánál nagyon öreg bácsi fogadta az érkezőket, parádés öltöny feszült rajta, ránézésre mecénásnak tűnt, csakhogy a látszat csalt, mert majd mindegyik belépő előtt meghajtotta a derekát, s ha valaki felé nyújtotta a kezét, belecsapott a tenyerekbe. Idővel kiderült, az illető a csapat egyik legrégebbi szurkolója (volt), vagyis az az ember, aki ott toporgott a mészvonal mellett minden edzésen, jegyet, illetve bérletet vett minden meccsre, tapsolt a klubeseményeken, és focirajongói minőségében nemhogy az egyesületnél valaha is megforduló összes játékost, edzőt, tulajdonost, masszőrt, hanem a takarítókat, mosodásokat is ismerte, és ami akkor és ott, mármint a kupamérkőzés kezdése előtti fontoskodásban, tülekedésben igazán lényeges volt, hogy évek, évtizedek múltán is felismerte!

Ilyen egyszerű a történet.

Az igazán profi futball a stadion bejáratánál kezdődik.

Azon a bizonyos KEK-meccsen (amúgy hazai pályán győzött a Nimes 3–1-re, majd a visszavágón 2–1-re, és harmadosztályú csapat létére simán tovább is jutott…) a beengedő bácsi alkalmazása után nem kellett csodálkozni azon sem, hogy stadionban külön szektoruk volt – és nyilván van ma is – a hajdani kiválóságoknak. S igen, tudom, manapság a magyar válogatott mérkőzésein azok, akik címeres mezt húzhattak magukra, igencsak megbecsült módon együtt drukkolhatnak a nemzeti csapatnak a Legendák szektorában, mint ahogyan akad azért klub, amelynél nem kérdés, hogy gond és kellemetlen közjáték nélkül jutnak be a nézőtérre a csapat korábbi futballistái, de még ezen kivételek mentén is el kell gondolkodnunk azon, hogy a legapróbb gesztusok nélkül ellehetetlenül ez a játék.

Azért félreértés ne essék, a Sándor Tamás által megpendített mondat nem a kezdőrúgást vagy éppenséggel az első gólt megelőző beléptetés körüli bejárati ügyetlenkedésnek, netán szenvtelenségnek szólt, hanem rávilágított arra a kérdésre, amivel nem nagyon foglalkoznak a sportágban (amúgy például a múltjukra oly büszke angoloknál és a németeknél is súlyos kérdés manapság a klub- és a nemzeti futballkötődés bagatellizálása). Számomra megfejthetetlen, hogyan fordulhat elő, hogy egyik pillanatról a másikra cserélődnek tulajdonosi szerepek és viszonyok. Az új bajnoki évad előtt hipp-hopp regnálni kezdett a francia, az örmény mellett spanyol és dél-amerikai klubfőnök is az NB I-ben, mint ahogyan érkezett portugál, horvát, spanyol edző, s persze hozták magukkal a szakmai életrajzot, no meg az ilyenkor szokásos ígéreteiket, leginkább azt, hogy mostantól minden patent módon zajlik majd, cél a csillagos ég. De… Az egyszeri drukkerek vagy éppen a klub hajdani futballistái számára a saját mikrokörnyezetükben (lelátó, futballöltöző, klubhelyiség) a nagy fogadkozások, cifra szavak, sőt a befektetett pénzük ellenére is vadidegenekről van szó, és bizony nekik kell vagy kellene a legtöbb energiát fektetniük abba, hogy évek múltán lehetőleg őket is felismerje a beengedő bácsika a stadion bejáratánál… Picit abszurd a szituáció: miközben erőteljes – és dicséretes! – a törekvés, hogy idővel mind több honi tehetség kapjon lehetőséget az élvonalban szereplő csapatokban, aközben itt az »új front«: az íróasztalok mögé beültek a főnöklégiósok.

Azt amúgy nem tudom, hogy ilyenkor mi a szokás (honnan is tudnám, hiszen ahogyan sokmilliónyian még ebben az országban, magam is a körön kívül vagyok), illetve a háttérben mi és hogyan történt, s vajon azok, akik az elmúlt évtized során alaposan kicsinosított és megerősített focivilágunkba érkeztek ismeretlenül, bekopogtak-e már az MLSZ-be, hogy mégis milyen gazdasági és szakmai muníciót hoztak vagy hoznának még magukkal; hogy mit tudnak az NB I-ről; hallottak-e már az új bajnoki idénytől érvényes „pályára a magyar fiatalokkal”-szabályról; képben vannak-e a magyar futballmúlttal kapcsolatban. S persze még felvillanthatnánk egynéhány fontosnak tetsző részletet (így az alapkérdés is idetolakodik: tudják-e, kik voltak az immár általuk menedzselt csapat legendás játékosai?), ám tulajdonképpen felesleges, mert máris akadt olyan jelentős átalakuláson áteső egylet, ahonnan (sajnos) nem érkezett meghívó az idei első, idényt felvezető, bemutatkozó sajtótájékoztatóra – szóval, olybá tűnhet, mintha valami futballgyarmat helyszínén lennénk, ami azért bántó (sőt!), mert ennek az apró országnak azért volt és a mai napig is van respektje, és nem csupán ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren, hanem a világ labdarúgásában is.

Visszakanyarodva a Sándor Tamás-mondattal és -életérzéssel kapcsolatos keserűség(em)hez: itt, kérem, generációs ügyről van szó! Magyarország sok bút, bajt és annál sajnos mind kevesebb és kevesebb örömöt megélt, hóban, kánikulában kitartó focirajongói (tehát nem a jelenkori szalonszurkolói többségről, hanem a hajdan még gombfocizó, zászlóvarró, csehszlovák gumistoplisban a betonon tengózó kisebbségről van szó) katartikus élményt kaptak a debreceni labdarúgótól és vele együtt a korosztály legjobbjaitól: ők voltak ugyanis az eddigi utolsó játékosok, akik olimpián szerepeltek. Az atlantai játékokig vezető útjukat pedig (főleg a végén, a kijutás küszöbére érve) egy nemzet izgulta és drukkolta végig, a brazilok elleni meccsükre az egész ország hajnali háromkor bekapcsolta a televíziókészüléket, sőt ideig-óráig úgy tűnt, azok a fiatalok meg sem állnak az Európa-bajnoki s világbajnoki szereplésig. Az viszont az akkori futballidők szegénységi bizonyítványa, hogy a remeklő fiatalok méltatlan viták szereplői lettek, elvétve kapták meg az újabb bizonyítási lehetőséget, s az akkori nemtörődömség vagy inkább hozzá nem értés visszaszürkítette az élfutballt az akkori valósághoz, bár tény, Sándor Tamás és a többiek azért klubszinten míves eredményeket produkáltak és a maguk erejéből és módján szép karriert futottak be Németországtól Olaszországig.

Szóval feledhetetlen játékosok voltak – néhány millió magyar embernek biztosan…

S azt hiszem, ez az, ami mindennél fontosabb.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!