A Debrecen bajnok, mégis csak második

Való igaz, beszéltem Szima Gáborral, a Debrecen tulajdonosával – erősítette meg információinkat Éger László.

És?

Maradok.

Ha megmagyarázná...

Pakson születtem, ideköt minden, nekem ez a csapat annyit jelent, mint Steven Gerrardnak a Liverpool. Két éve, amikor a dunaújvárosi, a debreceni és a spanyolországi évek után hazatértem, feltett szándékom volt, hogy a Pakssal is kiugró eredményt érjek el. Ez eddig nem sikerült, ám nem tettem le róla.

Minden tiszteletem a Paksé, de nem lenne vonzóbb a Lokiban küzdeni?

A kihívást jelenlegi csapatomban is megtalálom. Tisztában vagyok vele, a Debrecennel ellentétben nem azért harcolunk, hogy a Bajnokok Ligájába jussunk, hanem azért, hogy az NB I legjobb tíz alakulata közé kerüljünk – higgye el, engem ez is motivál.

Nem is töprengett az ajánlaton?

Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha… Aztán hamar döntöttem: a debreceni korszak csodálatos volt a magam három bajnoki elsőségével és a két Szuperkupa-győzelemmel, de már a múlté. Hozzáteszem, amennyire meglepődtem, anynyira örültem Szima Gábor hívásának, fel sem vetődött bennem, hogy valaha megpróbál visszacsábítani. Főleg azután, hogy amióta eljöttem, gólt is lőttem a Lokinak, egyszer pedig a gólvonalról mentettem egy debreceni támadás végén… Komolyra fordítva: Debrecenre mint a második otthonomra tekintek, tiszta szívből szurkolok Dombi Tiboréknak, hogy nagyot alkossanak a nemzetközi porondon. És persze drukkolok a Haladásnak, az Újpestnek és a Honvédnak is, hiszen ráférne már a futballunkra egy jelentősebb siker.

Csak a DVSC kereste mostanság?

Egy menedzser érdeklődött még nálam, lenne-e kedvem külföldre szerződni, ám ezt a témát is rövidre zártam: azt feleltem, köszönöm, nem. Mondom, jó nekem Pakson. Amit a vezetők ígérnek, azt betartják, az itteni körülményeket szerintem jó néhány élvonalbeli egylet megirigyelhetné. Éppen itt az ideje, hogy most már mi, játékosok is felmutassunk valamit.

Mire lenne büszke?

Ha végre az első tíz között végeznénk. A Paks három esztendeje tagja az NB I-nek, először, másodszor, sőt harmadszor is tizenegyedikként végzett, amit a magam részéről már kicsit unok. Nem azért jöttem haza, hogy tizenegyedik legyek!

Mit ért „első tízen”? Elégedett lenne a tizedik hellyel, netán a dobogóról ábrándozik?

Ha valaki most garantálná nekem, hogy hatodikként zárunk, alighanem aláírnám. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne vágynék még jobb helyezésre, csakhogy tudomásul kell vennem: akadnak jobb játékosállományú együttesek is. A Debrecen, az Újpest és a Fehérvár ráadásul még erősödött is. Ettől függetlenül a Paks bármelyik riválisával, így az imént említett hárommal is felveheti a versenyt. Azt már nem engedhetjük meg magunknak, hogy a bentmaradásért harcoljunk. Biz’ Isten, ha csak ez lenne a cél, akkor távoznék.

Csapatkapitányként hogyan látja, elkelne még egy-két igazolás?

Minden klubra ráfér az erősítés, még a Real Madridra is… Szerencsére nálunk nem az a szokás, hogy agyba-főbe hozzuk az új embereket, csak akkor szerződtetnek valakit a vezetők, ha az illető valóban hasznára lehet az együttesnek. Mint például Lisztes Krisztián.

Az első osztályú gárdák közül csak a Paksnak nincs légiósa. Tudja, hogy miért nincs?

Azért, mert azt a pénzt, amelyet egy külföldi labdarúgóra áldozna az egyesület, inkább magyar tehetségekre költi. És jól van ez így. A mi keretünk felét Tolna megyei játékosok alkotják, mi vagyunk az élő bizonyítékai annak, hogy még itthon is érdemes a focival próbálkozni. Nézze csak meg, hogy a saját nevelésű Szabó János milyen jó teljesítményt nyújt a bajnokságban! Róla és a többi fiatalról is lerí, mekkora megtiszteltetésnek veszik, hogy az NB I-ben futballozhatnak. Ugyanazt látom az arcukon, amit az enyémen láthatott Orosz Ferenc vagy Lengyel Ferenc, amikor tizenegy éve először léptem be a Dunaferr öltözőjébe. Kívánom nekik, hogy amit én átéltem Újvárosban és Debrecenben, abban nekik is legyen részük.

Debrecenben?

Akár ott is. Pakson persze még jobb lenne…