Minden idők legjobbja

A tavalyi döntő színvonalát nem sikerült elérni. Persze kérdés, valaha sikerül-e bárkinek túlszárnyalni azt a csodát, amelyet Rafael Nadal és Roger Federer akkor bemutatott.

De izgalmak tekintetében Andy Roddick és Federer mérkőzését, a wimbledoni bajnokság férfi egyesének idei fináléját is nehéz lesz felülmúlni – elsősorban az amerikainak köszönhetően. Roddick ugyanis ellentétben szinte az összes eddigi, a svájci elleni találkozójával (pedig volt már belőlük húsz), ezúttal elhitte, hogy győzhet, végig remekül játszott, és csak egy-egy pillanatra ingott meg.

Ám ennyi is elég volt Roger Federernek.

Pedig a svájci magához képest nem teniszezett kiemelkedően. Nem támadott elég erőteljesen, nem uralta a játékot, ahogyan Roddick ellen általában szokta, inkább arra várt, hogy az amerikai szokása szerint összecsuklik, és a tagló alá hajtja a fejét. Ám erre az idényre hihetetlenül feljavuló, fonákkal és a hálónál is elképzelhetetlenül magabiztos Roddick nem tette meg ezt a szívességet, sőt: ha nincs a második szett végi rövidzárlata, óriási esélye lett volna a győzelemre.

Már a meccs első két játéka jelezte, mire lehet számítani: mindketten két-két ászt vágtak be ugyanis, és ezt követően is roppant magabiztosan hozták az adogatójátékukat. Federer végül 50, Roddick 27 ásszal zárt, de ebbe nem számítanak bele azok a szervák, amelyekbe éppcsak bele tudott kapni az egyik, avagy a másik – összességében a pontok legalább egyharmada labdamenet nélkül született.

Az első izgalmak 5:5-nél történtek: Federer négyszer is bréklehetőséghez jutott, és ekkor úgy tűnt, a kettejük közti szokásos forgatókönyv szerint alakulhat a meccs: a svájci megnyeri az első felvonást, amivel megtöri az amerikait – és simán győz. Csakhogy Roddick mellé szegődött a szerencse: a volt (és leendő) világelső három labdája összesen talán három centivel esett a vonal mellé, így kimaradtak a fogadóesélyek.

Ez pedig megbosszulta magát: Roddick 6:5-nél előbb parádés keresztütést vágott be már szinte a lelátóról, majd Federer rontott kettőt, és ez épp elég volt ahhoz, hogy az omahai megnyerje az első szettet. A másodikban is ő volt a bátrabb, a pontosabb – viszont Federer is szinte tökéletesen teniszezett adogatóként, így csak a rövidítés hozhatott döntést.

Nos, Roddick ott bukta el először a meccset.

Merthogy ha 6–2-es előnyben egyetlenegyszer is kellően bátran játszik, vagy nem üt ki Délnyugat-London külterületére egy nem túl bonyolult röptét, kettő nullás előnyre tehetett volna szert. Ám amikor kezében volt a lehetőség, szétesett, mint egy puzzle, Federernek pedig több sem kellett: hat labdamenetnyi földöntúli tenisszel egyenlített. Az amerikai ki is vonult a mosdóba, hogy rendezze gondolatait.

A harmadik játszma elején látszott is, úgymond meg van fogva. Csakhogy Federer hiába volt magabiztosabb, Roddick nem tört össze, a felvonás egyetlen bréklabdáját ász értékű szervával hárította, és felszívva magát eljutott a rövidítésig – az azonban ismét a svájci terepe volt.

Kettő egy Federernek – ilyenkor már tényleg befejeződik egy Roddick elleni meccse.

Csakhogy a rekordot jelentő tizenötödik Grand Slam-elsőségére hajtó zseni ismét visszavett a tempóból, 2:1 után pedig két rontása elég volt ahhoz, hogy ellenfele értékesítsen egy bréklabdát, majd végig is vigye a fogadóelőnyt, azaz kezdődhetett minden elölről.

A döntő felvonás két mozzanatban különbözött az előzőektől: egyrészt kétszer olyan hosszú volt (összesen 30 játékon és 95 percen át gyűrték egymást a felek), másrészt Federer olyat tett, amit előtte a meccs során egyszer sem: értékesített egy bréklabdát.

Eddigre Roddick másodszor is elvesztette a meccset. 8:8-nál ugyanis neki lett volna két lehetősége elvenni a svájci szerváját, de nem tudott élni az alkalommal. Pedig ha bármelyik labdát beüti, már csak hoznia kellett volna a szerváját élete első wimbledoni bajnokságához, márpedig ez addig minden alkalommal sikerült neki. Csak Federer vízfakasztó szerváival nem tudott mit kezdeni – már megint.

És egyre fáradt, mind fizikai­lag, mind mentálisan – merthogy ő szervált másodikként, neki kellett futnia az eredmény után. Az arcán jobban látszott az elszántság, mint a svájcién, aki azonban hidegvérrel hozta egyik adogatójátékot a másik után, és várt, várt, várt a lehetőségre – amely négy és egynegyed órányi tenisz után eljött.

15:14-nél Roddick kettőt hibázott, Federer lecsapott, és az amerikai már csak a levegőbe tudott ütni egy gyilkos labdát.

Vége lett – Roger Federer történelmet írt.

Megszerezte hatodik wimbledoni bajnokságát; ennél többet csak Pete Sampras – aki elkésett ugyan, de aztán a díszpáholyból nézte végig a meccset – nyert. És megszerezte tizenötödik Grand Slam-győzelmét – ennél pedig már Pete Samprasnek is kevesebb van: Federer az örökranglista élére ugrott. Björn Borg, Rod Laver és Rafael Nadal után ő lett a negyedik a tenisz nyílt korszakában, aki egyazon évben Roland Garrost és Wimbledont nyert. Ráadásul tizenegy és fél hónap után visszavette a világelsőséget Rafael Nadaltól. De nemcsak a jelenkor, hanem minden idők legnagyobb játékosa is ő – immár visszavonhatatlanul.