„Szeretni kell a labdát”

Szaktudását tekintve ülhetne a Ferencváros kispadján, határon innen, illetve határon túli elismertségét kihasználva lehetne a klub utazó nagykövete, tevékenykedhetne a Magyar Labdarúgó-szövetségben is, de nem…

Nyilasi Tibornak csupán annyi köze van a honi futballhoz, hogy a sporttelevízió szakkommentátoraként elemzi a különböző mérkőzéseket. Mégsem zárható ki, hogy ha egy hónap múlva felteszik neki a „Szabadidejében mit csinál?” kérdést, nevetve azt feleli, semmit, mert az nincs… A korábbi hetvenszeres válogatott ugyanis olyan munkát vállalt el, amely június 28-tól augusztus elsejéig garantálja számára a reggel héttől este tízig tartó elfoglaltságot.

„Nem lehetett nemet mondani… – tárja szét kezét mosolyogva Nyilasi Tibor. – Amikor az FTC futsalszakosztályának vezetősége megkeresett, és vázolta elképzelését, nyomban azonosultam vele. Végre úgy éreztem: ehhez adhatom a nevem. Sajnos – hozzám hasonlóan – sokan úgy vélik, hogy a magyar labdarúgás mára elvesztette az egyik legnagyobb értékét, a tradícióját, s ez nagy baj. Az ötvenes, hatvanas éveket kár visszasírni, azok a grundok, amelyekből évtizedeken át táplálkozott a magyar futball, már a múltba vesztek, ugyanakkor a lehetőség még mindig megvan ahhoz, hogy visszatérjünk a gyökerekhez. Hogy mi kell ehhez? Szerintem semmi más, csak szeretni kell a labdát…”

Ha valakitől, 1981 ezüstcipősétől hitelesen hangzik mindez. E helyütt alighanem elég, ha nem a dicsőséglistáját felsorolva, hanem bizonyos Sebes Gusztáv véleményével érvelünk mellette: „…társainak helyzetbe hozása, cselező és gólszerző képességét nézve bármikor bármelyik csatár- vagy fedezetposzton helye lett volna az én híres, sokak által Aranycsapatnak nevezett, aranyos, csibész tizenegyemben…”

Nyilasi Tibor egy másik kiváló trénert idéz: „José Pekermantól, a neves argentin edzőtől olvastam egyszer, hogy hazájában roppant egyszerű a helyzet: minden gyerek úgy gondolja, minél jobban focizik, annál jobban tisztelik a társai; ennek következménye, hogy a játékos jóban akar lenni a labdával, babusgatni, birtokolni akarja. Nos, ez a mi célunk is: nem vágyunk másra, csak arra, hogy a magyar gyerekek felhőtlen boldogsággal játsszanak. Bátran, mosolyogva akarjanak cselezni és gólt lőni. A mottó így szól: mindent szabad, ami nem tilos!”

Szóval ez a Nyilasi Focitábor 2009 jelszava.

Ami a nem tilos részt illeti, az összesen öthetes képzésről részletesen beszámoló internetes oldalon (nyilasi.ftcfutsal.hu) az 54 esztendős, kétgyermekes apuka egy „No drog, cigi, alkohol!” feliratú piros lappal szembesíti a látogatót.

„Manapság, fájdalom, a különböző bódító szerektől hangos a fiatalok élete, mi mást ajánlunk nekik – magyarázza a Fradi- és az Austria Wientábor korábbi nagy kedvence. – Hiszem, hogy a labdarúgásmég ma is egy olyan utat jelent, amely megannyi örömet tartogat. Biztos vagyok benne, ha valaki csak egy hetet tölt el velünk, az is hasznára válik. Új közegbe kerül, új barátokra tehet szert, megtanul figyelni másokra, elsősorban az edzőjére. Emlékszem, tíz éve már rendeztünk egy focitábort, a Fradi-pályától indult a srácokat szállító busz, a szülők, amíg bírták szuflával, szaladtak utánunk, integettek, kiabálták, hogy jó legyél, Petikém, fújd ki az orrod, Béluskám, ne egyél sok csokit, Attikám, aztán ahogy befordultunk a sarkon, Petike, Béluska és Attika már hajba kapott. A végére persze országos cimborák lettek. A szülőknek most sem kell aggódniuk, ígérem, épségben kapják majd vissza a gyerkőcöket.”

A Budapesti Labdarúgószövetség, valamint a Magyar Gyermeklabdarúgó-szövetség támogatásával rendezendő programban – mások mellett – szerepel Ebedli Zoltán („Olyan rúgótechnikája keveseknek volt, mint neki, na ja, napi nyolc órán át gyakorolt” – szolgált belső információval a házigazda), Törőcsik András („A maga idejében Maradona szintű játékos volt, talán még ma is be tudja mutatni fantasztikus cseleit”) és a szervezők Magyarországra csábították a Brazília-szerte (el) ismert futsaledzőt, Felipe Silva Matost is. A gyerekek egyébként két Nyilasi Tiborral is találkozhatnak, merthogy „…a fiam is besegít majd”. Tudni érdemes, a kis Nyíl nem kezdő: a III. Kerületben már edzősködik.

„A lurkók hozzanak magukkal szerelést, a többiről mi gondoskodunk – jár gondolatban az újbudai helyszínen idősebb Nyilasi Tibor. – Amióta kiderült, hogy elvállaltam ezt a feladatot, az ismerőseim kérdezgetik, miért. Hogy őszinte legyek, azért, mert a mai futballban már csak a gyerekek között érzem jól magam. Kicsik, fogékonyak, ha meglátják a labdát, még csillog a szemük. A nyarat egyfajta szondának szánjuk, ám ha azt látom, hogy sikerrel járunk, felőlem jöhet a folytatás…”