Más magasságokban...

Valdés, Puyol, Touré, Piqué, Sylvinho, Xavi, Busquets, Iniesta, Messi, Eto’o, Henry.

Talán nem túlzás az állítás: a barcelonai tizenegy szerda este bevonult a futballtörténet klasszikusai közé. Az Európát meghódító csapat névsorát lassan ugyanúgy illik megjegyezni, mint a régi nagyok közül a Puskás, Di Stéfano-féle Real Madridét, a Facchetti-féle Internazionaléét, a Cruyff-féle Ajaxét, a Beckenbauer-féle Bayern Münchenét vagy a „holland korszakában” taroló Milanét.

A katalán középpályások elképesztő hatékonysága

Ez még akkor is igaz, ha a mostani Barcelona csak egy idényben emelkedett ki a mezőnyből, abban viszont egyértelműen és ellentmondást nem tűrően: a spanyol bajnokságot könnyedén nyerte meg (úgy, hogy az utolsó nagy lépést éppen a fő vetélytárs Real Madrid 6–2-es leigázásával tette meg), félkézzel behúzta a Király-kupát is, a római Bajnokok Ligája-döntőben pedig feltette a koronát a futballévre. A Manchester Unitedet múlta felül 2–0-ra, amelyet addig a földrész legbiztosabb és legerősebb hatalmának tartottak – mi több, címvédőként „papírja” is volt erről. Lehet ugyan mondani, hogy az angol bajnokcsapat szezonja talán legrosszabb mérkőzését játszotta, ám az igazi erőt éppen az mutatja, ha valaki a legfontosabb találkozón, a legkiélezettebb pillanatban képes csillogtatni tudását. Márpedig a Barcelona szerda este – bár az első tíz perc manchesteri rohamai alapján a rajtnál csúnyán beragadt – levetkőzte gátlásait, megtalálta önmagát, megmutatta igazi arcát, és közben szépen sorra elfoglalta ellenfelétől a stratégiai fontosságú „pontokat”.

Noha Samuel Eto’o és Lionel Messi gólja azt mondatná, hogy a találkozón elsősorban a támadók közötti különbség döntött, a kulcszóna mégis inkább a középpálya volt: amíg a Unitednél a máskor oly tökéletesen dolgozó Pak Dzsi Szung, Anderson, Michael Carrick, Ryan Giggs, Wayne Rooney ötös körülményesen és kiszámíthatóan építgette a támadásokat, a barcelonaiaknál a Xavi, Andrés Iniesta páros elképesztő hatékonysággal és sebességgel szállította a labdát a csatároknak, akik így jóval többször kerültek helyzetbe másik oldalon igyekvő kollégáiknál. Kettejük szerepéről mindent elmond, hogy Eto’o találata előtt Iniesta, Messi fejes gólját megelőzően pedig az utóbb a mérkőzés legjobbjának választott Xavi adta a gólpasszt.

Elsőrangúan működött az alkalmi védelem

De ha a döntő tényezőket vesszük számba, nem mehetünk el szó nélkül a két csapat védekezése közötti különbség mellett sem. A találkozó előtt még mindenki arról beszélt, az eltiltott, illetve sérült Daniel Alves, Éric Abidal és Rafael Márquez helyett Yaya Tourét, Gerard Piquét és Sylvinhót szerepeltető, Carles Puyolt pedig kényszerűségből jobbhátvédként bevető Barcelona hátul lesz igazán sebezhető (és ennek megfelelően a fenti csapat védelme is Daniel Alves, Puyol, Márquez, Abidal összetételben lenne a legacélosabb). Ehhez képest mit láttunk? A beugró emberek szinte hibátlanul védték a várat, a manchesteri oldalon azonban néha „madridi” fejetlenség lett úrrá egy-egy gyors katalán támadásnál, Nemanja Vidicsnek pedig néhány gyermeteg hibája mellett az Eto’o gólja előtti bizonytalankodását is felróhatják.

„Messi a labdát gyakran már a középpályán begyűjtötte, játéka rendkívül megzavart minket, és ahogyan Eto’o gólját is védekezési hiba előzte meg, úgy az argentin góljánál sem értettem, miként tudott zavartalanul felugrani fejelni a kapunk előterében. Megbocsáthatatlan” – bírálta játékosait Sir Alex Ferguson, a United menedzsere, aki rávilágított egy másik fontos tényezőre is: „Kiváló labdabirtoklásával egyszerűen irritált minket a Barcelona. Eto’o gólja után nem tudtuk visszavenni a játék irányítását, másként fogalmazva: túl magas volt nekünk ez a hegy ahhoz, hogy megmásszuk.”

Ennél nagyobb dicséretet ellenfél eddig talán sohasem kapott a tapasztalt és igen kritikus skót menedzsertől, aki egyébként szintén felelős a manchesteri bukásért, hiszen hiába vetette be sorra a padról támadóit, nem tudta felrázni együttesét. Vele ellentétben Josep Guardiolának sikerült felszabadítania a teher alól játékosait. A barcelonai futballisták megfogadták a mérkőzés előtti tanácsát, és a vezető gól megszerzése után mertek szórakoztatni és „szépnek mutatkozni”.

„Mondjátok, hogy mindez igaz! – mosolygott a találkozó utáni sajtótájékoztatóra belépve Guardiola, akit a zsúfolásig telt teremben vastapssal fogadtak. – Félelem nélkül játszottunk, megtartottuk a labdát, mert tudtuk, anélkül nem működik a játékunk. Eto’o gólja után fellélegeztünk, Messi találata pedig eldöntött mindent: a nevét már most bele lehet vésni az Aranylabdába. De ne felejtsük, ő is csak a csapat része!”

Hiányzott az elszántság a címvédő futballjából

A 169 centire nőtt szélső a manchesteri óriások mellett (pontosabban hűlt helyéről) fejelt Edwin van der Sar kapujába, és ezzel a mozdulattal sokak szerint le is körözte a szerdán többször önzőnek bizonyuló Cristiano Ronaldót a legrangosabb elismerésért zajló harcban.

A fentieken kívül azonban akad még egy szempont, amely alapján a Barcelona a Stadio Olimpicóban megérdemelte a sikert: BL-döntő kapcsán furcsán hangzik, de a manchesteriekből hiányzott az az elszántság és tűz, amellyel például 1999-ben a Bayern München elleni finálét a hosszabbításban megfordították. Ahogy közeledett a lefújás, úgy vált egyre beletörődőbbé, kedvetlenebbé a brit együttes – nem volt benne a levegőben a tíz évvel korábbi csoda megismétlődése.

A kérdés pedig újra nyitott.Képes lesz-e a Barcelona arra, amire a BL történetében még egy csapat sem: meg tudja-e védeni trónját jövőre? A szerdán látottak alapján a lendületből még bőven futja…