Aranyemberek

Mintha kevesebb gépjármű állna az Aréna előtt, mint szokott. Holott a veszprémi hagyományoknak megfelelően a tribün zsúfolásig tele, arra, hogy valaki a mérkőzés előtt egy-két órával jegyhez jusson, annyi esély sincs, mint Tomnak Jerry utolérésére. A parkolóban szabadon maradt helyekre ugyanakkor van magyarázat: a veszprémiek úgy kalkulálnak, hogy a finálé harmadik felvonása egyben az utolsó lesz, márpedig a bajnoki címre illik koccintani, és hát ittasan csak nem ül be az autóba az ember.

A pezsgőket alighanem behűtötték: a Veszprém – a maga szempontjából – álomszerűen indítja a találkozót. Három perc sem telik el, Vladan Matics már időt kér… Ez sem segít: amikor Iváncsik Tamás a hetedik hazai gólt vágja be (7–2), a füléhez emeli a kezét, mintha nem hallaná az őrjöngést. Pedig dehogynem: öt és fél ezer veszprémi drukker kerül eksztázisba, no meg tizenegynéhány kézilabdázó. Sokan már ekkor kiosztanák az aranyérmeket a vendéglátóknak, aztán…

…aztán csupán egyetlen góllal nyer a Veszprém. Ráadásul úgy, hogy a második félidőben a Szeged nem is egyszer veszi át a vezetést, hanem kétszer. Másfél perc van vissza, 28–28-at mutat az eredményjelző, amikor az előző támadásnál megsérülő, mégis a pályán maradó Iváncsik Gergő labdát kap a bal szélen, s fájós lábára fittyet hányva, magasra felugorva, leheletfinom mozdulattal ejti át Dragan Marjanacot. Majd mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, visszabiceg a saját hatosa elé. Úgy fest, nem csak rosszban, jóban is lehet sántikálni…

Mivel a hátralevő játékidőben itt is, ott is egy gól esik, az MKB 30–29-es győzelmét követően kezdődhet az ünneplés. Sok jó kézilabdázó kis helyen is elfér alapon a veszprémiek egymás hegyén-hátán. Ám pezsgőt ekkor még nem bontanak, és a megszokott „Bajnokcsapat, Bajnokcsapat!” rigmus sem zúg a „Cozma, Cozma!” kórus ellenben igen. Szívszorító a pillanat: most lenne a legnagyobb okuk az örömre, mégis egy február 8-i tragédiára, pályafutásuk legfájdalmasabb perceire, óráira emlékeznek…

A díjátadáshoz a – máig tisztázatlan körülmények között – meggyilkolt Marian Cozma édesapja vezeti fel a bajnokokat. Az első aranyérem az egyik percben még mosolygó, a másikban már síró Petre Cozma nyakába kerül, miközben ötezer-ötszázan zengik a fia nevét. Az apa a medáliára mutat, aztán körbe: ez a Tiétek! Pérez Carlos a néhai társ portréját hozza be, a tablón románul és magyarul is olvasható: Soha nem felejtünk! Petre Cozma a képre akasztja érmét, aztán egyenként öleli meg – ahogy ő mondja – örökölt fiait. Az arcokon megjelenő érzelmek szinte leírhatatlanok, a bánat és az öröm jelei váltogatják egymást. Amikor felcsendül a 26 esztendősen elhunyt beállós emlékére írt dal, többen zokognak, mint ahányan nem… „Viszlát, égi 8-as!” A társak, ahogy ígérték, arannyal búcsúznak. Illetve dehogy búcsúznak…

A spontán fieszta azzal folytatódik, hogy a B-közép arra biztatja a játékosokat: „Gyertek fel!” Az egyre jobban sántikáló Iváncsik Gergő kontrázik: „Inkább ti gyertek le…” A szurkolóknak több sem kell, már tódulnak is a pályára. Rögtönzött fényképezkedés és autogram-vadászat veszi kezdetét – az ünnepeltek előtt kígyózó sorokat látva talán még most is tart…

Az öltözőben a két éve a Szegedtől, az idén pedig a Veszprémtől stílszerűen, vagyis győztesen elköszönő Ilyés Ferenc a néhány napja – Székelyudvarhelyen élő szüleitől – kapott csíki sörrel lepi meg a többieket, majd egy Kiskőrösről érkező, természetesen a Veszprémnek szorító család jóvoltából egy ötliteres whiskeyt is fel lehet bontani. Szép lassan ürülnek a pezsgősüvegek, és ürül a szertár is: az odaadó játékosok jóvoltából a különböző ereklyékre vágyó fanatikusok egyik mezt és sortot kaparintják meg a másik után.

Odakint Petre Cozma a hazainduló szegedieket búcsúztatja, átöleli mindannyiukat, úgy engedi útjára a buszt. Addigra már nála is van egy arany: Dejan Perics a sajátját akasztja a mindenki számára példát mutató édesapa nyakába.

Aranyember. Ő is.