Jószívű rosszcsontok

Lehetetlen feladatra vállalkoznánk, ha össze akarnánk terelni az Ungvári testvéreket, így a róluk készülő írás kapcsán megelégszünk a tízből hárommal – magától értetődően a három dzsúdóssal, Miklóssal, Attilával és Zoltánnal. Így sem egyszerű a dolgunk, a rendőrként dolgozó Zoltán egyenruhában érkezik a ceglédi városi sportcsarnokhoz, s jelzi, hogy siet, mert mindjárt szolgálatba kell mennie. Amikor felvetődik, hogy öltözzenek dzsudogiba, kiderül, nincs náluk ruha. Ez azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy a füvön rögtön különböző fogásokat mutassanak be, illetve dobásokat imitáljanak fotósunk kedvéért. A látványos attrakció láttán összeszaladnak a járókelők.

Ungvári Miklós egyébként rendkívül divatosan, rózsaszín pólóban, felhajtott gallérral érkezik, az öltözőből kilépve rögtön meg is kapja öccse és magyar származású barátnője, a Hollandiában élő Kitty Bravik (bronzérmes lett az Eb-n) zrikálását, hogy női táskát hord. Miklós igyekszik divatdiktátorként kelletni magát, ami mondjuk Olaszországban teljesen rendben is lenne, itthon azonban kissé furcsa hatást kelt.

A fényképek elkészülte után a csarnok teraszán ülünk le beszélgetni, folyamatosan érkeznek az ismerősök, sorra gratulálnak a fiúknak a remek Eb-szerepléshez. Kis híján teljesült Miki álma, hogy öccsével mindketten dobogósok legyenek egy világversenyen – Attila végül ötödik lett. Teljesítményüket nézve erre sem kell már sokáig várni. Amikor pedig szóba kerül a gyermekkor, szinte dől belőlük a szó, főleg Miklós kifogyhatatlan a családi történetekből. Egyszerű körülmények között, munkás szülők gyermekeként – Miki szavaival – egy ceglédi parasztházban, majd később (amikor a lányok már kirepültek) egy nagyobb házban nőttek fel a gyerekek. A fiúk mind hiperaktívak voltak, így szüleik élete nem volt éppen nyugodt. A srácok gyakran csatangoltak el egész napra a környéken, igaz, estére általában előkerültek. Akadt azért kivétel, előfordult, hogy az egész család Mikit kereste.

„Bújócskáztunk, és az utca végén egy építkezésen rejtőztem el – kezdi a történetet a most 28 éves Miklós. – Biztos helynek tűnt, sokáig nem is találtak meg a többiek, én pedig unalmamban elaludtam. Egy idő után aztán aggódni kezdtek értem, s riasztották az egész családot, s már órák óta kerestek, mire megtaláltak. Aztán volt olyan is, még jóval korábban, egészen kicsi koromban, hogy lefeküdtem a kutyánk mellé a földre, ő teljesen körülölelt, s ebből megint nagy keresgélés lett…”

A legidősebb fiútestvér motokrosszozó vagy bokszoló akart lenni, de a szülők nem engedték, így végül a cselgáncsnál kötött ki – 1990 körül igazolt haza Újpestről Ceglédre Bíró Tamás, ő lendítette fel a város dzsúdósportját. Később iskolákban toborozták a fiatalokat, így kezdett el Miklóst követve cselgáncsozni Attila, Zoltán és Tamás is. A fiúk elmondása szerint a család nagyjából évente volt kénytelen új kanapét venni, mert a bútorokat is amortizálták a gyerekek, akik rendszeresen családi bajnokságokat rendeztek. Hogy milyen sportágban? „Pankráció és foci” – mondja szinte egyszerre Attila és Miklós, jelezve, hogy a cselgáncsozó és birkózó gyerekek nem voltak válogatósak, ha mozgásról volt szó.

„Többször előfordult, hogy a tévé és a videó is füstölt, egyszer pedig biciklivel hajtottunk a karácsonyfába – eleveníti fel az emlékeket Miklós. – Legkisebb öcsém, Attila megkapta első kétkerekű bringáját, amelyet az egyik bátyja akart kipróbálni, de a tűlevelek között… A fa egyébként is megér egy külön történetet. Mindig háromméteres, plafonig érő fenyőnk volt, alig tudtuk betuszkolni a házba. Megesett, hogy a túl magas fát addig tologattuk, amíg komplett freskót karcoltunk vele a plafonra.”

Szintén felejthetetlen történet a barkochbázás, amikor is Zoltán nagyon jelentkezett, hogy ő akar következni. A többi fiú mintegy negyedórán át kérdezgette „Tecát”, de csak nem sikerült megfejteniük a feladványt, s ekkor a nyolcéves fiú kaján mosollyal kibökte, hogy a rózsaszín párducra gondolt.

A srácokat többnyire elkerülték a súlyosabb balesetek. Egyszer-kétszer betört ugyan a fejük, Mikinek volt motorosbalesete is, de sem vele, sem Attilával nem fordult elő, hogy túlmozgásosságuk miatt szenvedtek sérülést, és maradtak le valamelyik versenyről. A történeteket hallgatva azonban így is csodálkozunk, hogy a szülők, illetve edzőjük, Bíró Tamás miként nem őrül(t) bele a féltésbe. „Ha folyamatosan arra gondolunk, hogy baj lesz, biztosan bekövetkezik, ezért nem szabad túl sokat aggódni” – mondja ezzel kapcsolatban Attila.

A fiúk felnőttkorukra sem változtak, továbbra sem bírnak egy percnél tovább nyugton maradni. Néhány éve nyaralni indult a család, Miki és Attila motorral ment a többiek után, amikor Braun Ákos invitálására előbb elbúcsúztatták a Pannónia-expedíciót (ennek keretében paksi fiatalok járják be a világ különböző részeit Pannónia motorjukkal, többek között az athéni és a pekingi olimpián is ott voltak), majd miután keresztül-kasul bejárták az országot, még a vacsoráról is lemaradtak, s fogadhatták a testvérek rosszalló pillantásait. Nemrégiben gokartozni voltak, s olyan őrült módon vezettek, hogy egyszerre integettek nekik a piros és a fekete zászlóval, és valamilyen, a gravitációt meghazudtoló manőverrel sikerült az egyik gokarttal átugratni a másikon.

Lassan egy órája beszélgetünk a kellemes napsütésben, dél elmúlt már, de Ungvári Miklósból dőlnek a történetek, Attila és Kitty alig jut szóhoz mellette. Miki előbb a környék legjobb fagyizójába invitál bennünket, majd egy jó ebédet ajánl, de lebeszéljük, mert nemcsak mi, ők is sietnek. Dél körülre ígérték magukat a Cegléd melletti Csemőre, ahol jó barátjuk, Domina Imre, a Paci Doki Alapítvány vezetője várja őket. A fiúk, illetve Kitty is ott szokott lovagolni, most azonban nem ezért mennek, hanem mert a hétvégére több gyereket is vártak terápiás lovagoltatásra, ők pedig megígérték, hogy segítenek felkészíteni a lovakat.

Mert ugyan rosszcsontok a fiúk, de valójában jószívű, odaadó, jól nevelt fiatalemberek.

Akik ráadásul remekül cselgáncsoznak.