A 72 éves kapitány

Úgy látom, errefelé is népszerű.Úgy látom, errefelé is népszerű.

Nem tagadom, jólesik, ha megismernek, és idejönnek hozzám. Tudja, nem nagyon talál itt a csarnokban – de akár szélesebb körben is kutathat – olyat, aki harmincnyolc esztendő után visszatér egy világbajnokság színhelyére, s nemcsak hogy él, hanem ugyanúgy dolgozik, közvetít, mint 1971-ben tette.

Arról nem is szólva, hogy közben még mindig jégkorongozik…

Ön mondta, nem én… Valóban, már elmúltam hetvenkét éves, de a heti két edzést az öregfiúkcsapattal – amelynek én vagyok a kapitánya – semmi pénzért sem hagynám ki.

Hogy bírja?

Remekül. Talán már lassúbb vagyok, mint húsz évvel ezelőtt, a lelkesedésem azonban semmit sem kopott.

Jól hangzik, de azt azért ismerje el, nem megszokott dolog, hogy hetvenkét évesen valaki heti rendszerességgel jégkorongozik. Árulja el, mi tartja a pályán?

Egyszerű a válasz: az a baráti társaság, amely ilyenkor öszszejön, és elfelejtve a napi gondokat, kétszer egy héten jól érzi magát. Persze amikor belépek az öltözőbe, megkapom, hogy ilyen nadrágot már húsz éve nem hord senki, aztán nevetünk egy jót. Tudja, az emberek, a barátok csak azzal viccelődnek, akit szeretnek. Jó érzés, hogy én is közéjük tartozhatom.

Köztudomású, hogy a Magyar Televízióban vetélkedőműsorokat vezetett, azt viszont talán kevesebben tudják, hogy valójában a sporttal kezdte.

A Műszaki Egyetemen végeztem, s eredetileg a szakmámban helyezkedtem el, de már akkor is a sport volt a nagy szerelem.

A müncheni olimpia előtt jött a felkérés a tévétől, de akkor még úgy gondoltam, hogy párhuzamosan csinálhatom a kettőt: reggel nyolctól négyig főmérnök vagyok, utána pedig irány a televízió. Igen ám, csakhogy azokban az időkben – ne feledje, még „vastagon” szocializmus volt nálunk – nem nézték jó szemmel, ha komoly, doktorált főmérnök a tévében „bohóckodik” – mert a főnökeim szerint azt csináltam. Döntenem kellett, de ezután egy pillanatig sem okozott gondot a választás, ugyanis eszem ágában sem volt olyan helyen maradni, ahol ultimátumot kapok. Tudja, miért imádom a jégkorongot?

Nem, de éppen kérdezni akartam. Miért?

Nagyon gyors a játék, ezért szinte állandó döntéshelyzetben van az ember: egy-egy átadásnak, ütközésnek, lövésnek azonnal megvan a következménye, legyen az pozitív vagy negatív. Ha jobban belegondol, az élet is ilyen.

Ezek szerint az, hogy a televízió kedvéért otthagyta a főmérnöki állását, jó „passz” volt?

Mindenképpen. Nem akartam beállni a sorba, hogy ugyanolyan legyek, mint bárki más. Képzelje csak el, milyen unalmas lenne, ha mondjuk csak impresszionista festészet létezne.

Érdekes, amit mond, hiszen manapság éppen az uniformizálódás felé halad a világ.

Így van. Ez egyfelől természetes, de mindig szükség lesz egyéniségekre, olyanokra, mint amilyenek például a magyar jégkorong-válogatottban is vannak. Fantasztikus, amit ezek a srácok itt, Svájcban tesznek, igazán elismerésre méltó, függetlenül attól, milyen eredménnyel térnek haza.

Ismeri őket személyesen is?

Hogyne. Talán mondhatom, jó kapcsolatban vagyok velük, azt hiszem, tisztelik bennem az elődöt.

Merthogy – ezt ne felejtsük el – magyar bajnok, sőt válogatott is volt. Ha ki kellene emelni, mi a legszebb emlék, amelyet ettől a sportágtól kapott?

Egyet? Tényleg csak egyet mondhatok? Lehetetlen.

Na jó, lehet több is.

Játszottam a Kisstadion megnyitóján, az valóban felejthetetlen volt, de például pályára léphettem a grenoble-i téli olimpia hokistadionjának átadóján is, akkoriban ugyanis éppen ott légióskodtam.

Árulja el, hogyan lehetett valaki légiós a hatvanas évek második felének Magyarországán?

Ösztöndíjjal mehettem ki Franciaországba, s nagy nehezen sikerült engedélyt szereznem, ha már ott vagyok, játszhassak. A második sorba kerültem, egy kanadai és egy cseh sráccal voltam együtt.

Miben más ez a hoki, mint volt akkoriban?

Ó… Soroljam? Először is sokkal gyorsabb a játék, de hát az egész világ felgyorsult. Puskás ma már nem tudná az ötösön megcsinálni azt a visszahúzós cselét, amelyet azóta is csodál a világ, a jégkorongban is más idők járnak. Aztán ott van a sportágat, a világbajnokságot körülvevő felhajtás, a média által gerjesztett cirkusz. Ez is új, miként a nekem nagyon nem tetsző videobíró, amely képes érzelmeket átírni, hiszen adott helyzetben csodálatos gólörömöt tehet semmissé.

Nyugtasson meg, mindettől függetlenül megmaradt a szerelem…

Hogyne. Különben nem lennék itt. Tényleg fantasztikus, amit a magyar válogatott véghez vitt, még mindig hihetetlen a számomra, hogy a csapat itt van a legjobbak között. Az pedig külön öröm, hogy ezek a játékosok ilyen szerények, ilyen emberiek tudtak maradni. Holéczy Roger például kétszer is lejött hozzánk edzésre, s éreztem rajta, megtisztelőnek érzi, hogy ott lehetett. Hálás volt minden egyes jó passzért és megoldásért, s persze ő is igyekezett kiszolgálni bennünket. Ez a fiú most itt van Zürichben, és felejthetetlen gólt lőtt a szlovákoknak. Úgy gondolom, éppen ezért és az ehhez hasonló élményekért szerethető ez a társaság.

Hogy a magyaroknak szurkol, az nem kérdés, de rajtuk kívül hová húz a szíve?

Kanada a nagy kedvenc, amit ők ebből a sportágból tudnak, az számomra maga a tökéletesség.

Ezek szerint az ő sikerükért szorít?

Mit tagadjam, ha már nem mi leszünk világbajnokok, akkor én nekik szurkolok.