Posztfinánsz

A magyar válogatottnak ugyan szünnapja volt, nekünk mégis korán kezdődött a nap. Pisti elrontotta fényképezőgépe zárját a magyar–fehérorosz meccsen, úgyhogy eldobható műanyag búvárgéppel készültek az újabb „majdnem csoda” képei. No jó, ez így túlzás, és nem is Pisti, hanem a technika ördöge volt a ludas, de az igaz, hogy korán keltünk, a hivatalos márkaszerviz ugyanis tizenhét kilométerre van az apartmanunktól, kinn, a birkák között. Nemcsak nekünk volt új a környezet, Lujza, a GPS sem tudta, merre járunk. A már az autópályáról is könnyen elolvasható, öt méter magas betűkkel kiírt márkanév elé érve ugyan mi már tudtuk, hogy megérkeztünk, de ő tovább akart vinni minket, egy dombtetőn lévő parasztházat jelölve még célként. Nem hittünk neki, Pisti cseregépet kapott, amíg az övét javítják, úgyhogy továbbra is érkeznek majd a díjesélyes képek. A hajnali természetjárás után még nagyobb távnak vágtunk neki, átvonatoztunk Bernbe megnézni, ott milyen az élet a vb alatt. Röviden megfogalmazva: ugyanolyan, mint Zürich-Klotenben. A pályaudvarról expressz buszjárat visz a PostFinance Arena bejáratához – amit az elnevezés eredeti nyelvével ellentétesen itt posztfinánszként mondanak –, ahol a címvédő néhány jeles tagjába botlottunk, akik, mintha még fenn lenne a vasfüggöny, szakadásig tömött nejlonzacskókkal siettek ki a csecsebecseboltból. Tudtuk, nagyobb a fő csarnok, de hogy ekkora hodály, azt nem: a térrel viszont a hideg is nagyobb, úgyhogy nem csodálkoztunk, hogy a magyar drukkerek legnagyobb ellenfelének számító lettek már két és fél órával az Ausztria elleni mérkőzésük előtt melegítettek a parkolóban. Amikor megszólalt az AC/DC, és Peterdi Imre előző napi gólöröme jelent meg a kivetítőn, libabőrösek is lettünk, és máris elkezdtünk azon elmélkedni: május 4-én Németország ellen játszunk talán döntő fontosságú meccset Bernben. Egy köpésre a Stade de Suisse-től. Ami a Wankdorf.