A keddi mérkőzést és az 1994-es barátságos válogatott összecsapást, amelyben a magyar válogatott szövetségi kapitányaként volt részem, nem lehet összevetni. ZTE– ETO kettő hét, Hollandia–Magyarország hét egy – legfeljebb az eredményben van analógia. A hollandiai fellépést elleneztem, tiltakoztam, a magam részéről le is mondtam a meccset... Tartalékcsapattal utaztunk Eindhovenbe, pofozógépnek – mint utóbb számomra is kiderült, húszezer dollárért, ennyit kapott az MLSZ a hollandoktól, ezért ragaszkodtak az elöljárók a meccshez. A ZTE-nek volt sansza, nekünk nem. Hogy mit mondtam a játékosoknak a vereség után? Semmit. Egy ilyen kudarc nem jelenti a karrier végét, és a labdarúgásban, a sportban egyébként is ott van a gyors javítás lehetősége. Kudarcon, sikeren nincs idő siránkozni, örömködni, gyorsan fel kell dolgozni az élményt. A ZTE legközelebb nyer – a győzelem pedig gyógyírként szolgál. Ennyi.