A kevesebb a több

Amint András Krisztina, a Cor vinus Egyetem adjunktusa doktori értekezéséből is kiderül, a profi labdarúgás alapjait már a húszas években felismerték. Az említett műben szerepel egy 1927-es Malaky Mihályidézet: „Csak olyan profi csapatnak van jövője, amely saját pályával rendelkezik, lehetőleg egy város vagy városrész lokálpatriotizmusában gyökerezik, és gazdaságilag azt a kipróbált elvet követi, hogy addig nyújtózik, amíg a takaró ér.”

Önmagát tisztíthatja meg a hazai futballpiac

Ha elfogadjuk, hogy napjaink labdarúgásának ez a mozgatórugója, igazából nincs is értelme azon vitatkozni, futballreformot emlegetni, hogy tizenhatról tizenkettőre csökkentsék-e a magyar élvonal létszámát. A piac öntisztító mechanizmusa ugyanis megoldaná a kérdést, és a létszámcsökkenés magától végbemenne, ráadásul úgy, hogy „programpontonként” (megfelelő saját pálya, lokálpatriotizmus, „takaró hosszúsága”) kiejtené a szükséges mennyiségű csapatot az élvonalból.

A pályák minőségéről sokan sok helyen értekeztek, ha mondjuk a BL-stadionok minőségét vesszük alapkövetelménynek (tényleg ne menjünk messzebb a kolozsvári pályánál), a fél első osztály csak papíron tekinthető élvonalbelinek, a többi csapatot lejjebb kellene sorolni. A lokálpatriotizmus egyik objektív „mértékegysége” a nézőszám lehet, ami újfent elkeserítő képet mutat. A nem is 12, de tízcsapatos osztrák Bundesligában a legalacsonyabb átlagnézőszámmal (3875) az újonc Kapfenberg szerénykedik, a 2008–2009-es magyar bajnokság őszi szezonjában ennél tíz együttes (Diósgyőr, Vasas, Kaposvár, Paks, Fehérvár, Győr, Siófok, Budapest Honvéd, REAC, MTK) hazai meccseire voltak kevesebben kíváncsiak.

Adósságrendezésből újra adósságcsapdába

De hogy nem csupán lent, hanem fent is óriási az eltérés, jelzi, hogy a Rapid Wien 15 926-os osztrák „csúcsát” a három legnépszerűbb magyar gárda (Haladás: 6438, Debrecen: 4763, Zalaegerszeg: 4706) együttesen sem tudja elérni.

A takaró hosszúsága Magyarországon nehezen vizsgálható kérdés – és itt ismét segítségül hívnánk a már említett doktori disszertációt. András Krisztina 2003-as megállapítása szerint: „A futballtársaságok jelenlegi működését nem az üzleti alapon történő üzletmenet, hanem a tulajdonosok máshol kitermelt összegeinek folyamatos futballvállalatba forgatása, a törvényi kiskapuk kijátszása, az állami, önkormányzati lehetőségek kihasználása és a magántartozások felhalmozódása jellemzi.”

A labdarúgásban az elmúlt időszakban háromszor hajtottak végre adósságrendezést (az utolsó ilyen jellegű próbálkozás az Advertum-hadművelet volt – információink szerint zavaros utóhangokkal), de a futball újra és újra adósságcsapdába kergette, hajtotta magát. Ha csak a közelmúltat nézzük, az élvonalbeli klubok közül a Vasas, a Diósgyőr, a Nyíregyháza és a Siófok táborából is lehetett jajkiáltásokat hallani, míg a rend és a béke szigeteként (legalábbis anyagi értelemben) alighanem a Debrecen, Győr, Budapest Honvéd hármasnál többet botorság lenne emlegetni. Nem véletlen, hogy éppen ennél a háromnál ténykedik határozott tulajdonos.

De nem csupán ezek a tények nem indokolják a tizenhatos ligához való ragaszkodást, hanem gazdasági érvek sem. Az EU-tagországok közül a hasonló GDP-mutatóval álló országok közül csak az ugyancsak az egykori kommunista blokkhoz tartozó országokban (Lengyelország, Románia, Bulgária) szerepel még tizenhat csapat az élvonalban, máshol belátták, hogy a kevesebb többet ér. A GDP (egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék) tekintetében Magyarország a 22. helyen áll az EU tagországai között, de az előtte állók közül kilenc (!) is alacsonyabb létszámú élvonallal „üzemel”. A területet illetően a 13. hely hazánké, az itt mögöttünk álló országok közül csak Hollandiának bővebb az első osztálya, míg a legfeljebb hazánkkal azonos népességű országok közül sehol sincs tizenhatosnál nagyobb élvonal.

Ausztriában értéket kapott a Bundesliga

A legfeljebb 10.2 milliós lakosságú országok közül tizenkettőben kevesebben szerepelnek az első osztályban, és mindössze három helyen tizenhatan.

Emellett azt sem szabad elfeledni, hogy a magyar professzionális futballban a világcégek, illetve hazai leányvállalataik a legritkább esetben látnak fantáziát. A honi labdarúgásnak ugyanis nincs igazi reklámértéke. Erre csak egy példa a névszponzorációval kapcsolatban: a szomszédos Ausztriában a 2004–2005-ös évadban a névadónak 8.9 millió eurót ért meg, hogy 115 órát szerepelhetett a televízióban, illetve 1300 újságcikkben jelent meg a neve, a klubok főszponzorai meg összesen 21.3 millió eurót áldoztak a tíz gárdára, nálunk üzleti alapon ennek a töredéke folyik be. Ma, 2009-ben.

Csak mert a fogyasztók és a szponzorok számára nincs értéke a terméknek. És addig nem is lesz, amíg ilyen látogatottság mellett, ilyen színvonalon zajlik a játék.

Még ha egy elnöki tollvonással nem is lehet felülírni egyből mindent.