Megérkeztünk

Miután jóllaktam Koha Csaba éttermében, hátrasétáltam a jégpályához. Igaz, még legalább háromnegyed óra volt hátra a kezdésig, de sietnem kellett, mert kicsivel később már esélyem sem lett volna arra, hogy a magam 173 centis magasságával – vagy inkább alacsonyságával – bármit is lássak a meccsből. Akkoriban minden hokirajongó Jászberénybe ment, s nem csak a lelátón, hanem a pályát szegélyező fákon is lógtak az emberek, hogy lássák az ukrán sort játszani, s hogy ámuldozzanak, amint Donyika a hatvanból ötvennyolc percet a jégen van, ezalatt kioszt néhány gólpasszt, gólokat lő, és szerintem, ha valaki megkéri, levezetésként lefutja a maratonit, mert hát mégiscsak jó erőnlétű sportoló ő, vagy mifene. Mindez a kilencvenes évek elején történt, amikor a magyar hoki olyan mélyen volt – a C-csoportban, a világ harmadik vonalában szerénykedtek a mieink –, hogy hokisaink a béka hátsó fertályát is csillagászati távcsővel nézték, persze csak ha jó szemmel áldotta meg őket a Teremtő… Valamivel több mint másfél évtizeddel később itt ülök a Kolping Arena sajtótribünjén, s az órámra pillantok. Nyolcvan perc múlva megtörténik az, amire akkor, ott, Jászberényben nem csak én, senki sem gondolt: a magyar válogatott pályára lép a világbajnokságon, az A-csoportban. Azon az eseményen, amely nemzetközi vélemények alapján a világ tíz legrangosabb sportrendezvényeinek egyike, amelyet az elkövetkezendő több mint két hétben 110 országban közvetítenek, s amelynek nyitó napján a nemzetközi szövetség honlapján a magyarokkal kapcsolatban a következő, viccesnek szánt mondat jelent meg: „kik vagytok, és mit kerestek itt?!” Megsértődhetnék, de minek. Talán ők sem gondolták komolyan ezt a megjegyzést, meg egyébként sem a lottón nyerte a Cortina-csapat a részvételt, alaposan megdolgozott érte tavaly Szapporóban. Szóval itt ülök a svájci arénában, s bár most is korábban jöttem, nem azért tettem, hogy biztosan lássak, a magyar válogatottat ugyanis most bárki láthatja, aki akarja: a csapat ott van, ott lesz a reflektorfényben. Odakinn magyar szurkolók százai csinálják a hangulatot, az árusoknál Magyarország feliratú sapkák, sálak és pólók lógnak közvetlenül a kanadai és a szlovák relikviák között, idebenn pedig valóságos piros-fehérzöld zászlóerdő borít több szektort is. Hosszú volt az út a lepukkant jászberényi pályától a Kolping Arenáig, de megérte végigjárni: történjék bármi az elkövetkezendő napokban, a magyar hoki itt van. Megérkezett. S igenis hiszem, hogy a jól megérdemelt helyére.