Fűtött pálya, fűtött érzelem

Amióta három éve szerepet vállaltam a magyar labdarúgásban, az MLSZ Kisteleki István elnöksége alatt működik. Mint a Budapest Honvéd tulajdonosa – és mostanában az MLSZ profi ad hoc bizottságának elnöke – mindig támogattam és most is támogatom Kisteleki Istvánt abban a törekvésében, hogy a magyar futballt jobbá, eredményesebbé, nézhetőbbé, élvezhetőbbé tegyük. Ez mind a klubtulajdonosok, mind az MLSZ elnökének közös törekvése. Szerdán – 2009. április 15-én – a tulajdonosok a Nemzeti Sportból tudták meg, hogy az MLSZ a csapatokat érintő reformterveket szövöget. A profi ad hoc bizottsághoz az a kérés érkezett, hogy a következő csütörtökig, azaz április 23-ig döntse el, hogy a Soproni Liga klubjai támogatnak-e két olyan változást, amelyeknek a most kiadandó 2009–2010-es versenykiírásban meg kellene jelenniük, ha a csapatok elfogadják. Az egyik változás az első osztályú csapatok számát tizenhatról tizenkettőre csökkentette volna a 2010–2011-es évaddal kezdődően, a másik pedig 2010-től kötelezővé tette volna minden együttesnek a fűtött pálya létesítését.

Hősködni nem szabad, inkább számoljunk

Magyarországon a stadionok három-négy kivételtől eltekintve katasztrofális állapotban vannak. Felújításukra állami vagy önkormányzati segítség nélkül esély sincs. A játékterek fűtésének egy éven belüli bevezetését ebből a szemszögből kell megvizsgálni. A tulajdonosok semmilyen javaslatot vagy számítást nem kaptak arra nézve, hogyan és miként, milyen hitelkonstrukcióval, milyen visszafizetési lehetőségekkel és milyen használati költségekkel lehetne fűtött pályákat – amelyek, hozzáteszem, nagyon hasznosak lennének – építeni a magyar stadionokban. A profi ad hoc bizottság az MLSZ segítségével foglalkozik a fűtött pályák kérdésével, és ha a megvalósíthatósági tanulmány igazolja, hogy ezen tervek nem álomként, hanem valóságként jelenhetnek meg Magyarországon, akkor erre minden bizonnyal javaslatot tesz a szövetség elnökségének.

Mennyibe kerül valójában egy fűtött pálya megvalósítása? Az egyesek által hangoztatott harminc-negyven millióba vagy például az általam felkért szakember száz-százhúsz milliójába? Tudni kell, hogy a fűtött pálya nem csak a fűtőszerkezetből áll. A pályát fel kell túrni, a fűtőszerkezetet lefektetni, a szerkezetet kiszolgáló külső egységet a pályára helyezni, és utána negyven-ötven millió forintba kerül a gyepszőnyeget ráteríteni. Ha megvalósítjuk a fűtött pályát, mennyibe kerül mérkőzésenként üzemeltetni a szerkezetet? Nagyságrendtől függően fel tudják-e a klubok vállalni ezt az extra költséget?

Itt nem hősi tettekre és beszédre van szükség, hanem kemény és pontos számításokra, ha meg akarunk valósítani egy esetleg hasznos fejlesztést.

A magyar labdarúgás nemrégiben szabadult meg attól a nyomasztó tehertől, amelyet az előző korszakban felvett úgynevezett „ligakölcsön” jelentett. Miután az aláírás még meg sem száradt az Advertum néven elhíresült paktumon, hiba lenne olyan pénzügyi konstrukciót létesíteni, amelyet a klubok ismét képtelenek kifizetni. Érdemes megnézni, mit hoztak azok a milliárdok, amelyeket a Bozsik-stadion felújításába fektettünk, vagy amelyeket a Tarsoly Csaba által vezetett konzorcium fektetett Győrben az ETO-parkba. Egyértelműen arról van szó, hogy átgondolt, pénzügyileg kidolgozott, minden következményt figyelembe vevő munka nélkül nem szabad cselekedni. A magyar futballban ezt már nagyon sokan és nagyon sokszor megtették. Látjuk az eredményeket.

Kelet-Magyarországról elvesznek a csapatok

A másik ötlet, amelyre a tulajdonosok határozott nemmel válaszoltak, a Soproni Liga csapatainak tizenhatról tizenkettőre csökkentése. Döntésünkről a Nemzeti Sport cikke azt írta, hogy „…a klubok félrelökték a kevesebb csapat, de több mérkőzés elv mentén körvonalazódó ajánlást, hogy előtérbe tolják saját érdekeiket”.

Nekem más a véleményem. Először is világosan meg kell fogalmazni, hogy a magyar profi futball történetében még sohasem volt olyan egységes véleménynyilvánítás, mint ezzel a javaslattal kapcsolatban, amelyet egyetlenegy klub sem támogatott. A tulajdonosok egyszerűen azt gondolták, hogy ez az ötlet itt és most, azonnal és más változás nélkül egyszerűen rossz, és nem a magyar futball felemelkedését, hanem abszolút tönkretételét jelentené. Tehát ellene szavaztak.

Miért döntöttek így a magyar profi labdarúgás irányítói, pén-zelői, mecénásai, olyan emberek, akik kemény százmilliókat áldoznak a labdarúgásra minden évben? Miért gondolják úgy, hogy a reform kell, de a tizenkét csapatos terv most nem kell? Először is, hogy világossá tegyük, ezt az ellenkezést nem a valószínűsíthetően kieső csapatok tanúsították, hacsak a Debrecent, az Újpestet, az MTK-t meg a többieket nem ide soroljuk. A tizenhat csapatos bajnokság mellett kizárólag szakmai indokok szólnak. Mindenki egyetért abban, hogy a tizenkét csapatos NB I-ben minden valószínűség szerint Kelet-Magyarországot csak a Debrecen képviselné. Öt-hat budapesti csapat, öt-hat nyugat-magyarországi együttes és a Debrecen alkotná a magyar bajnokságot. Az élvonal éllovasaira vágyó kelet-magyarországi közönség, amely az Újpestet, az MTK-t vagy a Győrt szeretné látni, messze nem lesz annyira kíváncsi egy kelet-magyarországi falusi csapatra, amely majd az NB II-ben odalátogat.

Az NB I-es együttesek az utóbbi években egyre nagyobb és komolyabb utánpótlásbázist létesítettek. Mindenki belátta, hogy a magyar fiatalok erőteljesebb bevonása nélkül sohasem lesz megújuló magyar labdarúgás. Őszintén szólva a magyar futball felemelkedését, a játékosállomány megerősödését, a színvonal emelését nemcsak a labdarúgó-tömegsportban részt vevő, örvendetesen sok gyerektől várhatjuk, hanem olyan műhelyektől, mint a Fehérvárral partner felcsúti Puskás Ferenc Akadémia, a Győri ETO, a Szombathelyi Haladás, az MTK Sándor Károly Akadémiája, a Budapest Honvéd Magyar Futball Akadémiája vagy az NB II-es és NB III-as csapatokat is működtető, a fiatalok nevelésével is foglalkozó Debrecen. Tehát nagyon meg kell gondolnunk, ha akármelyik együttest is ki akarjuk zárni az NB I-ből. Mert ugye ez a program négy csapat egy éven belüli kizárását jelentené most, amikor úgy tűnik, a Ferencváros és a Pécs feljutásával sikerül majd az egész országot behálózó és népszerűsítő futballt teremteni.

Van másik jövőkép, csak ahhoz új szemlélet is kell

Őszintén szólva ami engem leginkább meglepett a bajnokság résztvevőit csökkentő javaslatban, az az, hogy semmilyen ok-okozati összefüggést nem találtam a javaslat és a várt eredmény között. Azok a reformok, amelyeket a magyar futball kedvelői, többek között Kisteleki István is szeretne végrehajtani, végrehajthatók és akár eredményesek is lehetnek mind a tizenhat, mind a tizenkét csapatos bajnokságban. A reformok lényege nem a csapatok száma, hanem az új szemlélet. A megfelelő tulajdonosi támogatással és állami segítséggel, a szurkolókkal és a szakmával összefogva a magyar futballt tudjuk és akarjuk fejleszteni. A tulajdonosok a magyar futball zálogai, nem ellenfelei. Ha társként és a magyar futball jövőjének építőiként kezeljük őket, úgy is viselkednek és alkotnak. Nélkülük, ellenük, akaratuk ellenére, őket megerőszakolva, meggyőződéseiket félretéve nem jöhet el a magyar futball mindannyiunk által várt megújulása. Tarsoly Csaba, Szima Gábor, Nagy Ferenc, Várszegi Gábor, Forgács József, Garancsi István, Kevin McCabe, Matyi Dezső, Nemes Ferenc, Tolnai Sándor, Kovács Péter, Rózsa Pál, Sziki Gyula. Jegyezzük meg ezeket a neveket. Ezek az emberek és mások – a teljesség igénye nélkül – azok, akik százmilliókat áldoznak a magyar futballra, mert szeretik a magyar futballt. Ők is, én is mindenben partnerek vagyunk, ami a magyar futball felemelkedését szolgálja. Reméljük, hogy Kisteleki Istvánnal, az MLSZ elnökével és más, a futballt szerető emberekkel sikerül olyan reformokat végrehajtanunk, amelyek valóban segítik a magyar futball felemelkedését.