Olaszország csúszdán

Ki hitte volna 2006-ban, hogy az olasz válogatott friss világbajnoki győzelme jelenti majd három évvel később az itáliai labdarúgás egyetlen kapaszkodóját, egyedüli mentsvárát a futballnemzetet tépázó viharban. Mert hogy Olaszország bajba került, nem vitás: a héten elbúcsúzott az UEFA-kupától az ország utolsó állva maradt európai kupacsapata, az Udinese is, így a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében kihullott együttesek (Internazionale, Juventus, Roma) bukására immár a kisebb sorozatban sem remélhető vigasz.

Hol vannak már a boldog kilencvenes évek, amikor 1989től tíz kiíráson át egy kivétellel mindig játszott olasz gárda a BL-döntőben, és tizenegy éven át egy alkalmat leszámítva állandó tagja volt az UEFA-kupa fináléinak az ország valamelyik csapata? Napnál is világosabb, a nem is oly rég még klubszinten a kontinens vezető hatalmának számító olaszok leszakadóban vannak az elithez és kiváltképp az elképesztő tempót diktáló angolokhoz képest.

„De hát mi vagyunk a világbajnokok” – nyugtatgatják magukat az olasz futball büszke hívei, érvük azonban egyre kopottasabb, egyre hamisabban cseng, ha az elmúlt években tapasztalható folyamatokat nézzük. Mert anélkül, hogy egy pillanatig is vitatnánk a jogcímet a fenti megállapításra, azért jegyezzük meg: annak az országnak, amelynek klubjai az elmúlt két évben a BL előszobájáig sem jutottak el, szembe kell néznie a visszaesés fájó tényével.

És igyekszik is, sőt talán túlságosan is.

A helyi lapokban az utóbbi hetekben kilométernyi újságcikk foglalkozott a mélypont okaival, kereste a kiutat a válságból. (Félreértések elkerülése végett itt tisztáznánk: a krízis természetesen csak világbajnoki szemmel nézve az, magyar szemszögből irigylésre méltó, már-már paradicsomi a helyzet.) Az ezernyi elemzés tízezernyi magyarázatot, ellenmagyarázatot, feltételezést, cáfolatot, bizonyítékot, ötletet, tanácsot, javaslatot vázolt fel, és az örvénylő szellemi kavalkádban éktelen badarságok is napvilágot láttak. Aligha írhatjuk például az együttesek általános bukdácsolását az UEFA-játékvezetők téves ítéleteinek számlájára, de a stadionok – egyébként kétségtelenül korszerűtlen – állapotával sem magyarázható, ha Zlatan Ibrahimovic nem tudja bevenni a Manchester United kapuját, ahogyan valószínűleg a megoldást a Primavera-bajnokság reformálásában látók is tévúton járnak.

Melyek a szakmailag alátámasztható, továbbgondolásra érdemes meglátások?

A legkézenfekvőbb a pályán elért gyengébb eredményeket a rosszabb anyagi háttérrel indokolni. És ha itt kutatjuk a bajok forrását, valószínűleg nem is járunk messze az igazságtól, hiszen a klubtulajdonosok lehetőségeit tekintve Itália Silvio Berlusconistul, Massimo Morattistul és FIAT-örökségestül együtt sem veheti fel a versenyt Angliával. A megoldás ebben az esetben kétségtelenül a tehetős és fizetni is hajlandó új befektetők megtalálása lenne, mint amilyen a csőd szélén táncoló Sensi család utolsó kincséért, a Romáért a közelmúltban – hiába – bejelentkező Soros György volt.

Másik érdekes észrevétel, hogy erős kihatással van a szakmai munka kereteire a Serie A Angliához képest pocsék marketingje. A 2006-os bundabotrány és a rendszeres szurkolói erőszak amúgy is sokat rontott az olasz futball imázsán, de amíg a ravasz brit média például úton-útfélen terjeszti „a világ legerősebb bajnoksága” szóöszszetételt a Premier League-gel kapcsolatban, Itáliában – ahogy egy helyi újságíró fogalmazott – „egy banánt sem tudnak eladni a majomnak”.

Végül, de nem utolsósorban említsük meg a szakmai indokokat, hiszen a futballkudarcok okait mégiscsak illik először a csapatok háza táján keresni. Általános vélemény, hogy – megint csak a három BL-elődöntőst adó angolokkal összevetve – a legerősebb olasz együtteseksem dolgoznak 10-12-nél több, világszinten is kiemelkedő játékossal, márpedig a hosszú és fárasztó szezon során átütő sikert csak 18-20, mindig megbízható emberrel lehet elérni.

Egyesek felvetették, hogy míg Angliában a négy nagy (Manchester United, Chelsea, Liverpool, Arsenal) gyakorlatilag minden kisebb csapatban vitézkedő, kiugró tehetséget felszív, Olaszországban megközelítőleg sincs ilyen erős koncentráció: az élklubok olyan labdarúgókat hagynak kevésbé neves együttesekben „kallódni”, mint Diego Milito (Genoa), Marek Hamsík (Napoli), Mauro Zárate, Goran Pandev (Lazio), Antonio Di Natale, Fabio Quagliarella (Udinese) vagy Antonio Cassano (Sampdoria). És itt a kígyó saját farkába harap, hiszen a „felszippantó képesség” elsősorban az anyagi háttértől függ.

Az olasz csapatok bukdácsolása egyébként nagyon is húsba vágó probléma, hiszen az UEFAegyütthatót tekintve a „németek már a spájzban vannak”:

Olaszország neve mellett jelenleg 62.8 pont áll, Németországé mellett 55.7, és ha a Bundesliga-csapatok a következő idényben sikeresebbek lesznek Serie A-s vetélytársaiknál, Itália papíron is hátrébb kerül egygyel. Ez pedig azt jelentené, hogy elvesznek tőlük egy Bajnokok Ligája-helyet a németek javára, vagyis a jelenlegi négy helyett csak három együttese indulhat a sorozatban.