Félve nem lehet

Aki járt már Salamancában, sosem feledi. Bűbájos, varázslatos kisváros. Aki járt már Salamancában kosárlabdameccsen – nőin –, szintén emlékezni fog arra, amit átélt. A spanyol drukkerhad – kéklett az egész lelátó – nem átallotta megtapsolni az ellenfeleket, amikor az eredményhirdetésnél a soproniak felálltak a dobogóra, percekig zúgott a spanyol torkokból a „Sopron, Sopron!”. De maguk a salamancai kosárlabdázók sem estek letargiába, amikor eldőlt, hogy nem lesz az övék a trófea. Ott tomboltak a pálya közepén a Szpartakkal együtt a lefújás után. Van egy hihetetlenül képzett szakvezetőjük, ráadásul tökéletes úriember, José Ignácio Hernández, aki minden terhet levett lányai válláról, még mielőtt feldobták volna a labdát a final fourban. Történetesen a magyar bajnok MKB-Euroleasing Sopron volt az ellenfél az elődöntőben. A magyaroktól senki nem várta, hogy bekerülnek a legjobb négy közé. (Csupán összehasonlításul: a Jekatyerinburg éves költségvetése 20 millió dollár, a Szpartaké 13, a Soproné 1.2.) Minden dicséretet megérdemelnek tehát a soproniak, amiért bekerültek a final fourba. Aki Bourgesban nyerni képes, feltétel nélkül megérdemli, hogy ott lehessen az elitmezőnyben. Ám amit Salamancában nyújtott a magyar csapat, az hagy némi hiányérzetet az emberben. Ugyanis a Halcon Avenida elleni elődöntőt Sopronban egészen biztosan, semleges pályán pedig jó eséllyel megnyerte volna az MKB. Az a plusz hiányzott Székely Norbert tanítványaiból, amely akkor szokott „hozzáadódni” a játékhoz, ha minden körülmények között – akkor is, amikor jön az igazi tét – mindent képesek kihozni magukból. Ha nem esnek pánikba attól, hogy hatezren üvöltenek a lelátón, hanem feldobja őket. Maga Amber Holt világított rá a lényegre még az elődöntőt követő sajtótájékoztatón: „Félve léptünk pályára, azért kaptunk ki”. Félve pedig nem lehet egyetlen sportágat sem űzni.