Nem az elfogultság beszél belőlem, de az utóbbit. A mi helytállásunk azért nem lep meg, mert tudtam, hogy a labdarúgók képességével nincs gond, csak önbizalomhiánnyal küszködnek – ha sikerül elhitetni velük, hogy sokra képesek, akkor igenis versenyben lehetünk a továbbjutásért. Úgy fest, sikerült. Tehát Cristiano Ronaldo gyengélkedésére szavazok.
Mit gondol, a portugálok már lemondhatnak a dél-afrikai utazásról?
Sajnos nem. Más kérdés, hogy több döntetlent már nem engedhetnek meg maguknak, esélyük kizárólag akkor van a továbbjutásra, ha nyernek, nyernek és nyernek. Ez lehet a mi esélyünk is: ha okosan játszunk, kihasználhatjuk, hogy a győzelmi kényszer miatt várhatóan kinyílnak majd ellenünk.
A csoport második helyét elfogadná?
Nem! Azért küzdünk, hogy továbbjussunk! Áltatni persze senkit sem szeretnék, megeshet, hogy végül harmadikként, ne adj Isten, negyedikként zárunk, ugyanakkor megnyugtathatok mindenkit: a maximumot akarom kihozni ebből a csapatból. És a maximum a világbajnoki részvétel lenne.
Talán még nem is hallottuk ennyire optimistán nyilatkozni.
Holott realista vagyok… Azt azonban el kell ismernem, hogy egy esztendő leforgása alatt nagyot lépett előre az együttes. Tovább megyek: nagyobbat, mint reméltem.
Április harmincadikán lesz egy éve, hogy elfoglalta az irodáját az MLSZ székházában, aznap egy válogatott mezzel, egy labdával és egy holland–magyar szótárral lepték meg. Emlékszik, mi volt az első szó, aminek utánanézett?
A „köszönöm”-nek és a „jó reggelt”-nek.
A „qualificatie” kifejezés magyar megfelelőjét megtalálta már?
Még nem, esetleg az utolsó mérkőzésünk után…
Segítünk: továbbjutás.
Tovaputás?
Majdnem. To-vább-ju-tás.
Tovap… Áh, hagyjuk. Legalább annyira nehéz kiejteni, mint kivívni…
