Nem hiába kapaszkodtak

Már a meccs előtti összekapaszkodásnál látszott…

A fehérváriak a válogatottban megszokott módon, egymást átölelve hallgatták a Himnuszt, s már ekkor érződött, a meglepő és mondjuk ki, megalázó hazai fiaskó összerántotta a csapatot. Ez az érzés a jégen látott első percek után csak erősödött az emberben: a vendégek a fináléban eddig nem látott vehemenciával vetették magukat a csatába, nem ismertek elveszett korongot, állandó veszélyt jelentettek az újpestiek kapujára. Különösen a Volán légióssora iparkodott – na ja, hatott idősebb Ocskay Gábor előző találkozó utáni raportra hívása… Más kérdés, hogy még emberelőnyben sem jutottak gólig a fehérváriak. Ez utóbbi nagyban volt köszönhető Matus Palko kapusnak, aki ezúttal is rendíthetetlenül állta a sarat.

Az újpesti publikum sem pörgött fel igazán, az egyoldalú játék láttán inkább csak szemlélője volt az eseményeknek. A fővárosiakat (akik között vállalni tudta a játékot Jan Zlocha és Berta Ákos is, azaz az előző derbi hőse, az ukrán Vitalij Kiricsenko a nézőtérre szorult…) mindazonáltal nem érhette kritika, fáradtság ide vagy oda, utolsó leheletükig küzdöttek a túlerővel szemben.

A második harmad elején tíz másodperc alatt ütött két fehérvári gól (előbb Sofron István, majd Palkovics Krisztián talált be) után néhány percig úgy álltak a jégen az újpestiek, mint a nőnapra ajándékozott tulipán: hervadtan. Pék György segítője, Baróti Zsolt tüzelte szokása szerint a játékosokat – „Gyerünk, gyerünk, semmi baj!” kiabálta néhány nyomdafestéket nem tűrő, ám rendkívül hatásos mondattal megspékelve. Hatott. Nem azt mondjuk, hogy ezután irgalmatlan támadásba kezdtek, erre esélyük sem volt ezen a napon. Viszont oly becsületesen, testi épségüket sem kímélve védekeztek, hogy az előtt le a kalappal.

A minőségi hokit azonban ezúttal nem vitás, az alkalmanként már EBEL szinten pörgő fehérváriak mutatták be, szegény Palko felé csak zárporoztak a löketek. A sok szép attak ellenére az újabb gólt Juraj Kadlubiak kapitális hibája hozta meg (Fodor Szabolcs csapott le a korongra, s lőtte ki kíméletlenül a felső sarkot) – az eset jól bizonyította a lelki és fizikai fáradtságot.

Mindez igazán az utolsó menetre csúcsosodott ki, afféle macska-egér játék zajlott a jégen. Ocskay Gábor két góljával lett végül 0–5 (a légiósoknak nem jött össze a pont, de talán ezúttal megbocsátanak nekik ezért…), mindazonáltal egyik tábor sem kesergett. A fehérvári éppúgy tapsolt, mint az újpesti, sőt utóbbi szokása szerint csokoládéval hálálta meg… a mit? Azt, hogy a csapat bajnoki döntőt vív, amelyben ráadásul hatalmas meglepetésre már meccset is nyert. Ezúttal azonban nem volt, nem lehetett esélye. A fehérvári összekapaszkodás tényleg sok mindent elárult…