Beteg az olasz futball

Amikor Nemanja Vidics fejese nyomán a labda az Internazionale kapujába vágódott, a fél kocsma felpattant, és fülig érő szájjal, pacsizva, ölelkezve ünnepelte a Manchester United vezető gólját. A szerda esti jelenetben persze nem lett volna semmi meglepő, ha az angol iparváros valamelyik hangulatos pubjában játszódik le, a történet azonban Olaszországban esett meg. Nem túlzás kijelenteni, a színültig telt udinei bárban legalább annyian szorítottak az Inter bukásáért, mint amennyien milánói honfitársaik sikeréért izgultak.

„Tudom, most szerte Olaszországban sokan örömünnepet ülnek, őket azonban el kell keserítenem: immár biztos, hogy megnyerjük a bajnokságot!” – utalt a csapatát (és személyét) övező itáliai ellenszenvre José Mourinho, az Inter vezetőedzője, akinek a sokat hangoztatott „zsenialitása” Manchesterben az ősi vetélytárs Sir Alex Ferguson együttese ellen kevésnek bizonyult. Nagyon kevésnek: az Inter 2–0-ra kikapott, ráadásul a két mérkőzés alatt egyszer sem tudta bevenni Edwin van der Sar kapuját (az első találkozó gól nélküli döntetlennel zárult).

„Special Zero” – harsogta csütörtöki címlapján öles betűkkel a Tuttosport, hosszasan gúnyolódva a korábban „Special One”-nak becézett Mourinhón, akivel „…semmit sem javult az Inter: ugyanúgy kiesett a nyolcaddöntőben.” A nyelvüket a portugál mester bukásán köszörülő szerkesztőkben minden bizonnyal jókora keserűség is munkált, hiszen a köztudottan a Juventushoz húzó torinói napilap előzőleg kénytelen volt a fehér-feketék Bajnokok Ligája-búcsújáról beszámolni.

És a napok, hetek óta rettegett eseménysor bekövetkezett: a Juventus és az Internazionale mellett a Roma is alulmaradt angol ellenfelével szemben. Luciano Spalletti együttese ugyan 1–0-ra legyőzte az Arsenalt, a hosszabbítást követő, elhúzódó tizenegyesek során azonban a „századik” rúgásnál elvérzett.

Anglia–Olaszország 3–0.

„Átok!” – kiáltja a világba fájdalmasan a La Gazzetta dello Sport címlapja, a Corriere dello Sport „Keserű Európáról” ír, a mérsékelt Corriere della Sera politikai napilap udvariasan elköszön a kontinenstől: „Viszlát, Európa!” Ám érezni lehet itt a levegőben, a kávézóban elcsípett beszélgetésekből, a sportújságot olvasók csüggedt arckifejezéséből, ezúttal képtelenség jajongással és hangzatos jelszavakkal átlépni a problémán: az olasz futball hanyatlása csak jelentős felfogásbeli vagy szakmai változtatásokkal állítható meg. A nagycsapatokat is Olaszország részének tekintő állampolgárok lelkiállapotáról mindent elárul annak a fiatal Inter-rajongó lánynak a viselkedése, aki a Manchester United második gólját látva kezébe temette arcát, és társaságát faképnél hagyva zokogva kisietett a kocsmából.

„Kinek a hibája az összezuhanás? Mit tehetünk azért, hogy még egyszer ne fordulhasson elő? Miként lehetünk újra Európa urai, de legalábbis jelentős futballhatalma?” – szegezi a meg nem nevezett felelősöknek a legégetőbb kérdéseket Stefano Agresti, a Corriere dello Sport jegyzetírója, majd az önmarcangoló sorok után felveti: „De vajon kell-e látnunk tendenciát abban, hogy tavaly csak a Roma jutott el eddig a szakaszig, most pedig, hét év után újra olasz csapat nélkül rendezik a BL-negyeddöntőt?

Kell.

Tévedés ne essék, ezt nem mi mondjuk, hanem az itáliai labdarúgásban sokkal járatosabb emberek, akik nem elégszenek meg a „betegség” külső jeleinek (csökkenő nézőszám, omladozó stadionok, rendszeres szurkolói rendbontások) felsorolásával, hanem igyekeznek megtalálni a gyógyszert is a bajra.

A legkézenfekvőbb orvosság alighanem a józan önértékelésen alapuló egészséges magabiztosság, amely nem engedi meg például, hogy a „dicsőséges” Premier League csapataival szemben olyan látványosan megmutatkozzon Olaszország kisebbségi komplexusa, ahogyan megmutatkozott az elmúlt hetekben. Összegezzünk: a BL-nyolcaddöntő során lejátszott hat angol–olasz mérkőzésből hármat a britek nyertek meg, kettő döntetlennel zárult, az itáliai fél pedig csak egyszer diadalmaskodott. A három szerzett gól a hat meccsen pedig önmagáért beszél.

Az átfogó reformok igénye a három érintett csapat első reakcióiban még nem jelent meg, az egyéni megoldáskeresésé annál inkább. A Románál tisztában vannak az egyesület korlátaival, és azzal, hogy jelentős erősítések nélkül csak a szerencse (netán Mirko Vucsinics vagy Max To-netto jobb büntetőrúgási technikája) repítheti őket ennél tovább. A Juventusnál régóta papolnak az új igazolások szükségességéről, s most talán a cselekvésre is eljött az idő: a korábban a torinóiakkal hírbe hozott Franck Ribéryn és Diegón kívül immár rebesgetik David Silva, Marek Hamsík és Fabio Quagliarella nevét is. Hogy az Interrel mit lehetne tenni? Mourinho tudni véli.

„A BL-ben megtapasztaltuk, bizonyos változtatások nélkül az európai siker megvalósíthatatlan – magyarázta. – Beszélni fogok Massimo Moratti elnökkel, és megmondom neki, hogy vagy venni kell néhány nagy játékost, vagy el kell kezdeni a fiatalokra építeni. Utóbbi koncepció sikere esetén Santon és Balotelli egy lépéssel már a többiek előtt jár.”

Akármit is forralnak ki Olaszországban, a jövő alighanem csak fényesebb lehet a megtépázott jelennél. Mert az azért mégiscsak abszurd, hogy az Udinese–Zenit UEFA-kupa-mérkőzés előtt néhány órával azt mondhatjuk: itt vagyunk Udinében, az olasz labdarúgás utolsó fellegvárában.