Győzni kellett, s győztek

Akár egy fogpasztareklám…

A Fehérvári Jégcsarnok – már ha élhetünk ezzel a képzavarral – egy nagy elégedett mosoly volt a DAB.Docler elleni elődöntő első meccse előtt, olyannyira, hogy erre még a legmenőbb hollywoodi producerek is csettintenének. Mintha mi sem történt volna az elmúlt napokban, mintha nem lett volna edzőváltás (kirúgás, menesztés – ahogy tetszik), nem lett volna feszültség, s nem szabadultak volna fel olyan indulatok, amilyenre korábban errefelé nem nagyon volt példa.

Pedig mindez megtörtént, de a jelek szerint nemcsak hogy elmaradt a földindulás – ami persze korántsem baj… –, hanem két nap alatt látszólag nyugvópontra jutott minden. A Ted Sator helyére kinevezett Énekes Lajos ugyan kissé feszülten sétált a kezdés előtt a kispadok mögötti folyosón, de ez semmivel sem látszott többnek az ilyenkor szokásos vizsgadrukknál, a csapathoz közel állók pedig egymástól függetlenül, de egybehangzóan állították, hogy a játékosok túl vannak a történteken, az elődöntő előtti utolsó edzés már remek hangulatban zajlott, s mindenki biztos volt benne, hogy az előzményekből a jégen mit sem érezhetnek majd a szurkolók.

„Ne feledjük, profi játékosokról van szó, tudják, mi a dolguk” – szólt a következtetés, s ezzel bizony nem lehet vitatkozni: tényleg profik. Mindamellett persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy a realitásokat alapul véve osztálynyi különbség van a Volán és bármely másik honi élcsapat között, így aztán tényleg nem kellett attól tartaniuk a fehérváriaknak, hogy kellemetlen meglepetés éri őket.

Erre ugyanis esély sem volt.

Igaz ez még akkor is, ha – s ezt talán a vendéglátók is elismerik – nem teljes gőzzel, nem mindent elsöprő lendülettel vették ezt az akadályt. Arra azért ügyeltek, hogy gyorsan náluk legyen az előny, s miután Palkovics Krisztián megszerezte a vezetést, az első harmadot kettesben, kis jóindulattal maximum hármasban „autózták” végig a volánosok, viszont az is tény, hogy az első szünet után odaléptek a gázpedálra, és kihúzatták a „kocsit”. Az Alba mellett mindig kiálló drukkerek hálásak is voltak ezért, így aztán szurkoló és csapat megint egymásra talált.

Már nem először, s gyaníthatóan nem is utoljára…

Időnként már-már örömhoki folyt, s mivel ebben az újvárosiak is remek partnereknek bizonyultak – bizony többször is váratlan, szép megoldásokkal zavarták meg a hazai védelmet –, izgalommentes, de többnyirelegalább élvezetes meccset hozott az elődöntő első összecsapása, márpedig őszintén szólva ennél többet nem várhattunk ettől a párharctól, amolyan bónuszként a fehérvári arcokon is megmaradt a mosoly.

S immár tényleg igazinak, őszintének tűnt, nem olyan hollywoodi (mű)fogpasztareklámnak…