Hokkizók és művészek

„Hokkizóink ma kétszer is treni roztak, délelőtt is, délután is, de egyáltalán nem mutattak jó formát. Igaz, hogy ezt az is teszi, hogy itt láttuk a »nagyokat« is munka közben. Na meg az út okozta fáradságot sem heverték még ki. Ma ejtették meg a sorsolásokat is, ami ránk nézve igen kedvező – már amennyiben egyáltalán segíthet rajtunk a sorsolás. Angliával, Franciaországgal és Belgiummal kerültünk egy csoportba” – írja St. Moritzból egykori kollégánk, Arató Géza az 1928. február 10-én megjelenő Nemzeti Sport címlapján a történelmi pillanatról. Mindössze egy év telt el azóta, hogy a magyar jégkorong-, vagy ahogy akkoriban írták, koronghokki-válogatott lejátszotta első hivatalos mérkőzését Bécsben Ausztria ellen (csak a történeti hűség kedvéért, a találkozó a sógorok 6–0-s sikerével zárult), s a csapat már ott volt a téli olimpián. No persze akkoriban még könnyű volt kijutni, szó sem volt selejtezőről, csupán nevezni kellett.

Ha ez ma is így működne…

Kanadához hasonlították a magyarokat a németek

A sporttörténelmi „első koronghokki meccsünket a franciákkal szemben elvesztettük a téli olimpiádon”, ugyanis a beszámolók szerint „egy gólunkat nem adta meg a bíró, de így is jobbak voltak a franciák”, akik végül 2–0ra nyertek a Heinrich, Lator, Barna, Minder, Barcza, Weiner, Krempels, Révay gróf (nem tévedés, nemesi származású játékos is helyet kapott a csapatban) összetételű együttes ellen. A folytatás sem sikerült sokkal jobban, a belgáktól 3–2-re, az angoloktól pedig 1–0-ra kaptak ki a mieink, bár az előbbi találkozó kapcsán Arató Géza hozzáteszi, hogy „csak balszerencsénknek és egy igazságtalan gólnak köszönhettük a belgáktól szenvedett minimális vereségünket”. Azt azért még érdemes megjegyezni, hogy ugyanezen a meccsen született az első magyar „olimpiai” gól: a 4. percben Weiner lövése után még kipattant a korong a kapusról, az ismétlését viszont már nem tudták hárítani.

A dicstelennek semmiképpen sem nevezhető, mégiscsak győzelem nélküli szereplés után (összességében a tizenegy csapatos mezőny utolsó helyén végzett az együttes) mindössze nyolc évet kellett várni a következő fellépésre: az 1936-os garmisch-partenkircheni játékokon ismét ott volt a magyar együttes, amely alaposan visszavágott a St. Moritz-i 3–2-es vereségért a belgáknak: a Lator Géza dr. szövetségi kapitány vezette alakulat 11–2-re győzött, ami után a korabeli Sporthirlap beszámolója alapján a német rádió „beszélője” ekképp dicsérte a mieinket: „A magyarok olyan

játékot mutattak, amilyet ritkán lehet jégkorongozóktól látni! Valóságos korongművészek! Úgy látszik, ebben is tökéletesek lesznek rövidesen a magyarok. 11 gólt ütöttek. Ennyit csak a legjobb kanadai csapat tud ütni… Remek játékot mutattak!”

Nos, kiderült, hogy a kanadai válogatott még ennél is többet tud ütni, ugyanis nem sokkal később tizenötöt szórt – s éppen a magyaroknak… A kezdeti lendület tehát alábbhagyott, a belgák és a franciák legyőzése után négy vereség következett, de a 15 csapatos tornán így is – Ausztriával holtversenyben – a hetedik helyet szerezték meg a mieink, ami mindmáig a legjobb olimpiai szereplésnek számít. Amúgy pedig optimizmusnak akkortájt sem volt híján a honi sportsajtó, amely lelkesen közölte az egyik játékos, Margó György dr. véleményét: „A magyar jéghokkicsapat két mérkőzésre már mindenki ellen jó. De csak kettőre!” Ebből a Sporthirlap publicistája már le is vonta a következtetést: „Szerencséje van Kanadának, hogy nem velük játszott elsőnek a magyar jéghokkicsapat!”

Lehet, hogy történetük során a juharlevelesek ezért nyertek 24 világbajnoki és 7 olimpiai aranyérmet…?

A C-csoportos vb-ről Innsbruckba jutottak

Mielőtt e bonyolult kérdés részletesebb megválaszolásába belemennénk („Nem!”), ugorjunk előre 28 évet az időben: az 1964. január 29-én kezdődő innsbrucki téli játékok nyitó napján játszották a következő magyar érdekeltségű olimpiai hokimeccset. A kijutáshoz itt már nem volt elég a nevezés, más kérdés, hogy a selejtező nem állította megoldhatatlan feladat elé a mieinket: az 1963-as C-csoportos világbajnokság megnyerése elegendőnek bizonyult a kvalifikációhoz. Akkoriban ugyanis az A- és a B-csoportos vb is nyolccsapatos volt, s mivel a magyar együttes egy évvel korábban feljutott a B-be, 1964ben a világ tizenhatodik legjobb válogatottjának számított, s ezzel éppen becsúszott a 16 csapatos innsbrucki olimpia mezőnyébe. A lebonyolítás szerint az első körben összepárosították a részt vevő válogatottakat, s a győztesek a felső, a vesztesek pedig az alsó ágra kerültek. A mieinknek a Szovjetunió jutott…

Ne szépítsük a történteket, mert nem lehet: a végeredmény 19–1 volt – és nem ide.

Persze akkortájt nem illett a szovjeteket bármiben is legyőzni, de gyaníthatóan ez a vereség nem a Központi Bizottság tanácstermében (mondjuk az igaz, hogy a sportágat idehaza a kommunista vezetőség mesterségesen visszaszorította), s nem is Moszkvában, hanem a IX. téli olimpiára épített innsbrucki Messehalléban dőlt el.

A szovjet hengert hét vereség követte

A szovjeteknek pokolian erős válogatottjuk volt – meg is szerezték az aranyérmet –, így aztán az is csodaszámba ment, hogy egyáltalán sikerült gólt lőnünk nekik. A tudósítások szerint 18–0-s szovjet vezetésnél Zsitva Viktor volt eredményes, ám azóta már kiderült, hogy ő az előkészítéssel büszkélkedhet, a gólt valójában Rozgonyi szerezte. Ez a 19–1-s vereség a magyar jégkorong-válogatott történetének – az eddigi 698 hivatalos mérkőzést alapul véve – legnagyobb különbségű veresége is egyben. A csapat pedig ezzel az alsó ágra került, s mivel a 9–16. helyért lejátszott meccsek mindegyikén kikapott, végül – a várakozásnak megfelelően – az utolsó, azaz a 16. helyen zárt.

Három olimpia, 17 meccsből mindössze két győzelem, két utolsó és egy hetedik hely.

A folytatás?

Reálisan nézve a ma kezdődő rigai selejtezőn minimális az esély arra, hogy a Pat Cortina irányította együttes kiharcolja a 2010-es részvételt, de a korong „gömbölyű”, s Szapporó óta tudjuk, semmi sem lehetetlen.

Talán még az sem, hogy a sztori Vancouverben folytatódjon…