Elkerülhetetlen az a pillanat, amikor két csapat összefut a megméretés előtt. A csarnokban, a szálloda éttermében vagy a parkolóban buszváltáskor. Nem lehet tudni. Amikor elvonul egymás mellett a két társaság, a játékosok gyors szemvillantásokkal felmérik, kivel is találkoznak nemsokára a küzdőtéren. A négy résztvevő összes elképzelhető variációjából a magyar–ukrán találka ígérkezik a legérdekesebbnek.
Mégiscsak a mieink tehettek róla, hogy több ukrán is remegve zokogott tavaly április 19-én a Cukiszamu Arena öltözőfolyosóján. Merthogy nem ők léptek vissza az A-csoportba, hanem mi ugrottunk eggyel feljebb.
De nem velük találkozott először a magyar válogatott.
Jobb Dávid, Ladányi Balázs, Ocskay Gábor, meg a többiek az elképzelhető leglassúbb mozdulatokkal szedegették le személyes motyóikat a rigai reptér csomagkiadó szalagjáról, amikor megjelent a tranzit szélében egy másik küldöttség. Az olasz válogatott. Ránézésre szedett-vedett banda, az egyik tetőtől talpig azúrkékben, a másik Italia feliratos pulóverben és farmerban, a harmadik slampos gatyában és sapkában. De azért a tekintetek sejtetik, hogy uniformisban nagyon máshogy, tekintélyt parancsolóbbnak néz ki a társaság.
Viszont a megelőlegezett férfiasság pillanatok alatt elpárolgott, amikor kiszúrták, hogy Pat Cortina is ugyanott cipzározza a bőröndjét. A szövetségi kapitány nyakába ugrottak vagy tízen, edzők, játékosok, vezetők. Hirtelen új központja lett a helyiségnek, aminek oka, hogy Cortina velük már járt is az >>>
