Szívóágon

Jó napot kívánok a kedves olvasóknak! Biros Péter egyik nyáktermelő mirigye vagyok, és azért kértem a figyelmüket, mert nagyon el vagyok keseredve. Csak képzeljék el! Éjt nappallá téve termelem a mucint (azaz a nyákot), növelem a világ legjobb vízilabdázójának szájában lévő nyál síkosságát, hogy könnyítsem a falatképzést és megakadályozzam, hogy lehorzsolja szegénynek a tápcsatornáját a lenyelt táplálék. Elvégre van baja elég: nap nap után rója a kilométereket a medencében, úszik, küzd, lő és győz, ráadásul úgy kellett megnyernie a pekingi olimpiát a válogatottal, hogy ciszta volt a szíve mellett – de végigcsinálta. Ám ez nem ér semmit! Kitehetem én a lelkemet is, amíg a csillószőrök mozgását megbénítja a füst, és a hörgő kevesebb levegőt enged át! Ha a világ összes nyákját megtermelem Petinek, akkor sem örülhetek felhőtlenül, amíg a légzőizmokban a kollégáknak nagyobb munkát kell elvégezniük! Peti ugyanis el-elszív egy cigarettát. Vagy kettőt. Ezzel mérgezi magát, rombolja saját pályafutását és imázsát azok előtt, akik már kisgyerekként felnéznek rá. Nem veri nagydobra az ügyet, nem csinál neki reklámot, de nem is titkolja: aki tudni akarja az ilyesmit, úgyis megtudja. Ha pedig sokan megtudják… „Amíg a Fácán nem gyújt rá, én sem teszem!” – utasították el eddig sorra a felkínált spanglikat az egri gimnáziumok vécéiben a diákok, akik most egymás után nyúlnak a bagóért. „Tedd le azt a cigit, vagy nem táncolok veled, még a Biros se gyújt rá soha!” – kapták meg korábban a tizenéves szépségkirálynők az ország minden diszkójában, akiket ezentúl viszont füstszagú egyetemisták visznek ágyba párosával. „Apu és anyu is füstöl, mint a gyárkémény, de nekem Peti tette be az ajtót” – vallja meg a fülön csípett napközis. És ez mind a főnököm hibája! Úgyhogy higgyék el, Biros Péter nyáktermelő mirigyének lenni nehéz kenyér – el kell fogadnom, hogy egy ilyen felelőtlen fráternek dolgozom. De még mindig jobb nekem, mint neki: én ugyan nem vagyok a világ legjobb nyáktermelő mirigye, nem szárnyalom túl évről évre saját határaimat, nem fakasztok könnyekre milliókat – de legalább nem ítélnek el egyetlen apró hibám miatt, és nem állítanak pellengérre olyasmiért, amit társadalmi szinten kellene kezelni.