Gólok a miskolci ködben

Aki péntek este a Harry Potter sorozat egyik kötetének olvasásával múlatta az időt, szombat délelőtt azt gondolhatta: ha J. K. Rowling járt volna Miskolcon, aligha Londont és környékét választja regénye színhelyéül. Sűrű ködbe burkolózott városba érkezünk, amint lekanyarodunk az M30-as bevezető útról, s ugyan foszlányokban látni a hétvégi nagybevásárlásra igyekvő házaspárokat, s a rozsdás biciklijüket a kocsmák elé letámasztó munkásembereket, mintha a téli depresszió távol tartaná a szombati nyüzsgéstől a miskolci polgárokat.

Na, majd Diósgyőrben – gondoljuk. A futball errefelé megmozgatja az embereket.

Amíg bajnoki meccsnapokon az aréna felé tartó villamosok piros-fehér színben pompáznak, s a járművek utastere rigmusoktól, lelkes szurkolóktól hangos, addig most télvíz és felkészülés idején mindössze egy idősebb úriember várakozik a közeli megállóban – a diósgyőri klub emblémájával díszített nejlonszatyorral a kezében.

„Dehogyis megyek meccsre, a zacskót a piacra viszem, jó lesz a zöldségnek – mosolyog a bácsi, aki roppant őszintén fogalmaz, amikor megtudja, mivégre is faggatózunk: – Maguknak sem javaslom, hogy odatolják a képüket. Nem kedvelik a firkászokat, vadásznak rájuk a huligánok...”

A vészjósló figyelmeztetés ellenére nem tágítunk, elsétálunk a stadion mögötti műfüves pályához. Felállunk a betonlelátóra, s kérdezősködni sem kell, halljuk a törzsszurkolók értékelését a Sisa Tibor, Gálhidi György cseréről.

„Pénztelenség? Diléttántizmus! – köpködi a szavakat és a szotyihéjat az egyik drukker, a bennfentesség érzetével, megnyomva az é-t és az á-t. – Meg aztán ez a köpönyegforgatás – legyint nagyot. – A nagy lóvéra várnak! Köteles Lászlót kilenc országból keresik, de lehet, hogy kilenc falusi gárda vinné – fillérekért!” – kiabál be a pályára, hátha ott is meghallják, hogy „fillérekért”, mintha az valami bűvös szó lenne, hogy aztán azt is elsorolja egy szuszra: „...a Tóth Mihály is csak azért maradt Miskolcon, mert a Pécs nem adta meg neki azt az összeget, amit kért.”

A hangulat pesszimista és ellenséges a drukkerek körében, s jóllehet, a Jászberény elleni összecsapásra több mint háromszázan összegyűltek, koránt sincs összhang a lelátó és a vezetőség között. Nincs, holott Sisa Tibor maradását közös akcióval próbálta elérni a DVTK – szurkoló, elöljáró együtt „szerenádozott” az edző ludányhalászi háza előtt.

Hogy is volt ez? – kérdezünk egy sörpocakost, mert ránézésre talán ő is ott danolászott az edző portája előtt, ugyanis ahogy be-berikkant a pályára, az embernek az az érzése, szépen rezegtetheti a DVTKindulóban azt a sort, hogy„...együtt vagyunk, győzni fogunk!”

„Na, kérem szépen... – húz egyet a kabátján, s bólint, ő bizony énekelt Sisa Tibornak. – Na, kérem szépen, azt mindenki elfelejti, hogy Dlusztus Imre azonnal elfogadta Sisa Tibor felmondását. Amikor ott voltunk az edzőnél, ő elmondta, a vezetők nem ragaszkodtak hozzá foggal-körömmel, a tulajdonos semmi jelét sem mutatta, hogy érdekelné a diósgyőri futball, az ügyvezető pedig azonnal előkapta a szerződést a fiókból, amikor bejelentette, hogy leköszön. Csak azután váltott hangnemet, amikor megtudta: a drukkerek Tibi bácsi mögött állnak.”

Azért ebben sincs egység. Sisa Tibor nevét hallva ugyanis odarikkant jobbról egy másik drukker a pocakosnak: „Én dühös vagyok rá, mert azért még egy esélyt adhatott volna a DVTK-nak. Ekkora összetartást legutóbb akkor lehetett érezni Diósgyőrben, amikor Vágó Attila volt a mester – igaz, akkor azért tüntettünk, hogy tűnjön el az edző...”

Megtudjuk, a Ludányhalásziba utazó „sereg” még Sisa Tibor feleségével is egyeztetni kívánt volna, s megkérni arra, bírja rá férjét a folytatásra, ám az edző nem ment bele a randiba: „Az asszony maradjon olyan, mint Columbo felesége” – rejtegette párját a drukkerek elől.

Végigjárjuk a műfüves pálya melletti minitribünt, s felteszszük a kérdést a jelenlévőknek, hogy jó megoldásnak tartják-e Gálhidi György visszahozatalát. A többség úgy véli: szerepvállalása csak időleges, s a nyártól újabb Sisa-éra következik.

„Gálhidi György nem lesz képes ezt a csapatot jó szereplésre ösztökélni, elveszítette a tekintélyét, az együttesek többségénél átmeneti megoldásként alkalmazták – mondja tudományos arccal egy szemüveges férfi, akiről szinte süt, hogy neki már semmi és senki sem elég jó. Nem véletlen, hogy lehurrogják: „A Gyurikát nem kell bántani – hadonászik egy fiatal bőrdzsekis. – Nem dolgozott rosszul, amikor itt volt, erre a fél évre jó lesz. Persze nem véletlenül szerződtették csak a nyárig, ha bent maradunk, ha nem, az ősszel ismét Sisa Tibor irányítja a Diósgyőrt.”

A betonlelátón megy a duruzsolás, a pályán pedig a pénzükhöz a héten hozzájutó hazai labdarúgók könnyed játékkal intézik el a szintén gazdasági válságban lévő Jászberényt.

S bár az eredményes játék láttán nem szidják a futballistákat, aligha telt volna a pálya sarkában felállított mobil büféből vásárolt forralt bor kortyolgatásával és pattogatott kukorica ropogtatásával a délelőtt, ha a DVTK vezetősége közül valaki is tiszteletét teszi a felkészülési meccsen.

Ami késik, nem múlik: hiába konszolidálódott a helyzet, a fanatikusok nem bocsátanak meg a klubvezetőségnek, és ígérik, szóvá teszik majd a sérelmeket.

Már ha az elöljárók felbukkannak – Harry Potter sem találna jobb rejtekhelyet, mint a téli napokon ködfelhőbe burkolózó Miskolcot...