Helyben vagyunk

Az Argentína elleni 31–20-as győzelmet követően az eszéki sportcsarnok hangosbemondója közölte: „Győzelmével a magyar kézilabda-válogatott a világbajnokság legjobb tizenkét csapata közé jutott.” A minimális tervet ezzel teljesítette a csapat. Mert abból a csoportból, amelyben az olimpiai bajnok Franciaországon kívül az álmatlan éjszakákat – korábban – ritkán okozó Szlovákia, valamint Románia, Argentína és Ausztrália volt az ellenfél, kötelező volt továbblépni. Az utolsó csoportmeccs előtt már lehetett álmodozni: ha megverjük a franciákat, a románok legyőzik a szlovákokat, négy pontot viszünk Zágrábba, s akkor február elsejére már-már fix programja van minden magyarnak, hiszen háromkor kezdődik a bronzmeccs, fél hatkor a vb-döntő, egyiken bizonyosan érdekeltek leszünk… Apró szépséghiba, hogy nemcsak a szlovákok nyertek, hanem a franciák is. Hogy akkor most mi van? Az, hogy a helyünkre kerültünk. Mert afelől semmi kétség, hogy Argentínánál, Kuvaitnál, Algériánál és Szaúd-Arábiánál erősebbek vagyunk (megjegyzendő: a spanyol, az orosz, a román, az egyiptomi, a tunéziai csapat nincs a 12 között), de mindenkinek, talán még a magyar játékosoknak is jobb, ha tudomásul vesszük: a franciák, a horvátok, a dánok vagy éppen a németek más szintet képviselnek. S nem csak, vagy ha úgy jobban tetszik, nem elsősorban a pályán. Mert a horvátok megtehetik, hogy több mint tízezres csarnokokat húzzanak fel, a németek büdzséjébe bőven belefér, hogy a világ legjobbjait a Bundesligába édesgessék, a franciákról mindennél többet elmond, hogy öt hónappal ezelőtt olimpiát nyertek, s még részben átalakított csapatuk is pokolian erős, míg a dán (és a norvég, és a svéd…) kézilabdába is úgy ömlik a pénz, mint monszun idején az eső. Ezzel szemben Magyarország ott tart, hogy aligha tudna megrendezni egy világbajnokságot (pedig a 2011-es férfi vb-re pályázott), mert ugyan pöpec, de kis arénáink vannak; hogy legfeljebb egykori világsztárok vagy ifjú sztárjelöltek szerződtetését engedhetik meg maguknak a leggazdagabb honi egyletek; hogy a 2004-es athéni játékok negyedik helye évek óta a legjobb eredményünk; hogy milliárdjaikat inkább a zágrábi csarnok építésébe ölik tehetős magyar vállalkozók, mintsem egy hazai létesítménybe… Szóval lehet lelkesedni a továbbjutásért, vagy éppen keseregni amiatt, hogy a csapat csak egy ponttal vág neki a középdöntőnek, de az a legszerencsésebb, ha maradunk a realitás talaján, s tapsolunk majd annak, ha mondjuk hetedik lesz a válogatott. Aztán a 2010-es Eb-ig megint álmodozhatunk. ½