Hej, ha csupán a mester sérve fájna!

annyi, mint a támadójátékunkon, hiszen a lerohanásokkal éppúgy adósak vagyunk, mint a ránk jellemző színes támadásokkal.

Zágrábban jobbra fordulhat a helyzet.

Látják, ebben még lehet bizakodni. A csapatban igenis benne van, hogy egyik napról a másikra előbányássza rejtett tartalékait. A ziccereket kellene értékesíteni, kevesebb labdát eladni és szervezettebben, nagyobb vállalkozókedvvel kellene kézilabdázni.

Milyen a csapat erőnléte?

Jobban állnánk, ha Gál Gyula, Eklemovics Nikola, Ilyés Ferenc, Nagy László vagy éppen Putics Barna végigjátszaná a meccseit a klubjában. Vagyis akadnak erőnléti problémáink.

Ezzel magyarázható, hogy a jó és rossz periódusok rendszeresen váltogatják egymást?

A fáradtságból fakadó koncentrációhiány miatt nemegyszer jelentős hátrányba kerültünk. Megjegyzem, a hullámvölgy már-már törvényszerű, manapság szinte lehetetlen a mérkőzést hibátlanul végigjátszani, a baj az, hogy mínusz egy-két gól helyett rendre jelentős hátránnyal jövünk ki ezekből a szituációkból. A kezdőcsapat tagjai általában remekül indítják a meccseket, még az olimpiai bajnok franciák ellen is jól alakult az első tíz perc. Aztán következett az első holtpont, és azt követően már csak szaladtunk az ellenfél után. Ha a cserejátékosok többet tudnának hozzátenni a játékhoz, az sokat lendítene rajtunk.

Néhány hónapja még az olimpián dirigálta a női válogatottat, most pedig a férfiegyüttest vezeti a világbajnokságon. Melyik a hálásabb feladat?

Mindkettő hálás, de egyik nehezebb, mint a másik. A riválisok Pekingben is roppant erősek voltak, itt talán még inkább azok. Sokszor egy gólon, ebből következően egy másodpercen múlik minden. Megesik, hogy én hozok téves döntést, előfordul, hogy a játékosok választanak rossz megoldást, de ha tudjuk korrigálni egymás hibáit, akár már a következő találkozón is a javunkra dönthet az a bizonyos gól.

Horvátország ellen folytatjuk…

Ezzel már csütörtök este tisztában voltam. Amikor a franciáktól elszenvedett vereség után a horvát televízió munkatársai az esélyekről faggattak, elmondtam nekik, a házigazdákat legfeljebb egyszer lehet legyőzni ezen a tornán.

Netán szombaton?

Az igazat megvallva én a döntőre gondoltam. Ám a sportban az a szép, hogy minden előfordulhat. Más lapra tartozik, hogy esetleges sikerünk a csoda kategóriájába kívánkozna. Mégsem tartom egészen lehetetlennek, hogy nyerünk, s az edző nem jelentheti ki, hogy sansztalanok vagyunk. Ne szépítsük: a pokolba megyünk! Tizenötezer horvát fanatikus előtt és tizennégy klasszis kézilabdázó ellen kell bizonyítanunk. El tudnék képzelni ennél kellemesebb szombat estét is… Keseregni persze nem akarok és nem is fogok, mert egyrészt tényleg örülök annak, hogy idáig eljutottunk, másrészt ijedősek azért nem vagyunk.

Még annyit áruljon el, hogy van a porckorongsérve?

Egyre jobban. Még azt is elviselném, ha kicsit jobban fájna, de valaki garantálná, hogy a következő napokban ez lesz a legnagyobb bajunk.