Nem bánja, ha néha elő bukkan a nap, hisz olyankor nemcsak a játékosai, hanem ő maga is vidámabban készül a napi két edzésre. Az immár harmadik hete tartó felkészülésen a középpályás, Tóth Zoltán sajnálatos keresztszalag-szakadása mellett a cudar hideg jelenti a legnagyobb gondot Csank Jánosnak.
„De legalább nem esik…” – mosolygott a vezetőedző.
Azok az idők elmúltak, amikor a téli alapozás első heteiben csak elvétve láttak labdát a futballisták. Napjainkban a monoton futás mellé már játék is „dukál”; és bár taktikai elemeket ilyenkor ne nagyon várjunk az edzéseken, az egyre kedveltebb (és gomba módra szaporodó) műfüves pályák előnye, hogy a sárdagasztás élménye nélkül is tisztességesen fel lehet készülni a tavaszra.
„Manapság sokkal jobbak az edzési lehetőségek. Korábban előfordult, hogy napokig, sőt hetekig sem tudtunk felmenni a pályára” – emlékezett vissza Csank János a korábbi évek, évtizedek „átkos” körülményeire.
Viszont hiába van meg minden feltétel, ha a szakember még három hét elteltével sem tudja pontosan, milyen lesz a játékoskerete.
„Ha most tisztán látnám, már az is késő lenne – ironizált a szakember. – A vezetők azzal biztattak, a jövő héten minden eldől. Néhányan távoznak, de nem azért, mert gond van a hozzáállásukkal vagy a képességeikkel, egyszerűen arról van szó, hogy némelyik posztra három játékos is van. Bár úgy hallottam, idehaza az átigazolási időszak február huszadikáig tart, jobb minél előbb tudni, kikre számíthat az ember. Az edzők jól felfogott érdeke, hogy gyorsan kialakuljon a végleges névsor. Persze tisztában vagyok vele, a menedzserek érdeke, hogy kitolják azt az időszakot, amikor még pénzt kereshetnek egy-egy játékoson. Attól tartok, minél tovább húzzuk az időt, annál kisebb az esélyünk arra, hogy idehaza nagy hal akadjon a horgunkra…”
S még egy adalék: minél inkább kitolódik az érkezők és távozók listájának összeállítása, annál később kezdődhet a felkészülés újabb szakasza. Ezért sem bánkódik különösebben Csank János, hogy végül elmaradt a törökországi edzőtáborozás.
„Tudom, ennek főképp pénzügyi okai vannak, de nem is bánom, hogy itthon maradunk – vallotta be az edző. – Nyilván jót tesz a közösségnek, ha egy kicsit kimozdul megszokott környezetéből, ám ennek most nem láttam volna sok értelmét. Őszintén, megéri olyan játékosokat is utaztatni, elszállásolni, etetni, akik még nem biztosan, vagy előreláthatólag már nem tagjai a keretnek?! Ugye hogy így semmi értelme drága edzőtáborba vonulni…”
Marad tehát a jól bevált zalai napközi: délelőtt és délután is dolgoznak a játékosok. És mivel korábban Csank János többek erőnlétére is kritikai megjegyzést tett, az állóképesség javítása a fontosabb napirendi pontok között szerepel: „Az ősszel voltak, akik már a mérkőzések hatvanadik percében elfáradtak. Szeretném elérni, hogy ez az érzés a tavasszal már csak a lefújáskor törjön rájuk. Mert aki fáradt, nem tudja ellátni a feladatát. Így viszont több lesz a mozgás, a beindulás – a játékunk minősége is javulhat!”
És a tavasszal már a napsütésre sem kell annyit várni.