Jókor a legjobb helyen

Mint minden rendes magyar legény, Ilyés Ferenc is a focival próbálkozott először. Általános iskolásként néhány évet rászánt arra, hogy eldőljön: válhat-e belőle Törőcsik András, Nyilasi Tibor, Détári Lajos. Hogy manapság kézzel, nem pedig lábbal ér a labdához, arra mégsem az a magyarázat, hogy futballistaként kevés tehetség szorult belé, hanem ez: „Jobban tetszett a kézilabda.” Lám, olykor ennyin múlik, hogy valakiből klasszis legyen…

Az persze segítette Feci karrierválasztását, hogy a kézilabdapálya mellett cseperedett fel: „Édesanyám fantasztikusan kézilabdázott, ezt az is bizonyítja, hogy száznyolcvanszoros román válogatottként hagyta abba a játékot – hogy aztán az udvarhelyi csapat edzőjeként dolgozzon tovább. A nővéremmel naponta mellette voltunk, ezek után aligha számít csodának, hogy mindketten kézilabdázónak álltunk. S úgy fest, örököltünk valamit édesanyánktól, hiszen Annamarihoz hasonlóan én is profi lettem.”

De még milyen, tehetjük hozzá. A pályafutását – amelyet a következő évadban a német TBV Lemgóban folytat – döntően befolyásolta, amikor 2000-ben befutott a Szeged ajánlata. Gondolnánk, az átlövő egy másodpercig sem teketóriázott, azon nyomban aláírta az átigazolási kartont. Ehhez képest…

„Nehéz döntés volt – ismerte el 2009. január 18-án, két órával a Románia elleni csoportmeccs előtt Ilyés Ferenc. – Udvarhelyen nőttem fel, ott töltöttem életem addigi tizennyolc évét, és hirtelen ötszáz kilométerrel odébb kellett költöznöm. Távol a családtól, a barátoktól, a szülővárosomtól… Azért hatalmas hiba lett volna a részemről, ha nemet mondok, hiszen a sors csodálatos lehetőséget kínált nekem azzal, hogy Szegedre mehettem. Természetesen egy percig sem bántam meg, miként azt sem, hogy másfél éve Veszprémbe szerződtem. A helyzet egyébként kísértetiesen hasonló volt a kétezreshez: nehéz döntés volt az is, ám az élet engem igazolt.”

Aki megfordul a Szegedben, majd a Veszprémben, arról a legkevesebb, ami elmondható, hogy válogatott szintű kézilabdázó. Természetesen Ilyés Ferenc is megkapta a meghívót: 2003 végén mutatkozott be a nemzeti együttesben. Noha korábban a román szövetség illetékesei is próbálkoztak nála, a vágya az volt, hogy piros-fehérzöld dressz feszüljön rajta, ha a Himnuszt hallgatja…

„Még a Szeged játékosa voltam, amikor azzal kerestek meg Romániából, hogy szeretnék, ha a válogatottjukban szerepelnék, de én nemet mondtam – árulta el

Ilyés Ferenc. – Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer Magyarországért küzdhetek, és ez, hála istennek, meg is valósult. December huszonhetedikén volt öt éve, hogy először pályára léphettem a válogatottban, és ha ez nem lett volna elég a boldogsághoz: a Karácsony-kupa keretében harminckettő harmincra vertük meg Csehországot. Két gólt dobtam, de azt még véletlenül sem állítanám, hogy ezzel nyertünk…”

Azóta nem múlik el úgy világverseny, hogy a magyar szövetség ne Ilyés Ferencet nevezze be az egyik balátlövőként, állandó programot biztosítva ezzel a játékos Udvarhelyen élő családjának.

„A szeretteim és az ismerősök ilyenkor összejönnek odahaza, és együtt nézik a mérkőzéseinket, a hírek szerint meglehetősen feszült állapotban… – mosolygott a „tévésztár”. – Na nem mintha bennem ne lenne drukk, de amint elkezdődik a meccs, elszáll. Ellenben hihetetlen erő kerít minket hatalmába, a szurkolók leírhatatlan támogatást jelentenek nekünk. Engem egyébként sem kell motiválni a románok elleni csata előtt, mert szeretném megmutatni nekik, hogy jó helyen vagyok. Sőt a legjobb helyen.”

Az eszéki összecsapásig három alkalom kínálkozott arra, hogy Feci ezt a rivális tudomására hozza. Fájdalom, csupán egyszer sikerült, kétszer a románok ünnepelhettek.

„Győznünk kell! – jelentette ki Ilyés Ferenc vasárnap, mielőtt elindult volna melegíteni. – Én egyenlítek, a csapat meg nyer, mindannyian jól járunk ezzel.”

Ami azt illeti, búcsúzóul egy szívgyógyszert adhatott volna, mert az összes magyart az infarktus kerülgette a románok elleni mérkőzés egyes periódusaiban. A lényeg persze az, hogy az átlövő teljesítményének köszönhetően 14–20-ról is a maga javára tudta fordítani a meccset a magyar válogatott.

„Az elején ideges voltam, szükségem volt kis időre, amíg megnyugszom, az első gólom speciel sokat segített ebben – értékelt már a végén Ilyés Ferenc. – Hogy hatgólos hátrányban hittem-e a sikerben? Ugye, elhiszik nekem, hogy igen! Egy percig, mi több, egy másodpercig sem adtuk fel, a szünetben is arról beszéltünk a srácokkal, hogy ettől a csapattól nem kaphatunk ki! S ha valamit megbeszélünk, azt illik betartani, nem?”

A történethez hozzátartozik, hogy az úgynevezett vegyes zónában a Romániából érkezett kollégák is megrohamozták „Fecit”, és bizony nem egy provokatív kérdést tettek fel neki. „A mi fiúnk” becsületére legyen mondva, nem hagyta felboszszantani magát, hovatovább készségesen, románul felelt a felvetésekre.

A tökéletes választ előzőleg már úgyis megadta – a pályán.