Éremmel várná Mátét

Menne is, de már jönne is. Aki a kissé hebehurgyán hangzó mondatra magyarázatot ad, nem más, mint a válogatott egyik legfontosabb láncszeme, Iváncsik Gergő.

Figyeltem édesapját, Iváncsik Mihályt az évzáró gálán, mit mondjak, a régi szép időket idézte.

Szerintem is parádézott, nagyon büszke voltam rá. Látja, nemhiába ő a kedvenc magyar kézilabdázóm… – utalt arra az MKB Veszprém balszélsője, hogy karrierje kezdetén jobb példaképet nem is választhatott volna, mint vb-ezüstérmes (1986) édesapját.

Bízhatunk benne, hogy mire véget ér a horvátországi világbajnokság, fordul a kocka, és a papa áradozik majd a fiáról, pardon, a fiairól?

Örülnék, ha dicsérne minket Tamást, valamint engem, ám az még boldogabbá tenne, ha a komplett csapatot ajnározná. Az rosszat nem jelentene…

Indulna már Eszékre?

A pénteki utazásig hátralévő egy napot csak kibírom valahogy. Feszültség persze van bennünk, jó lenne már a helyszínen tartózkodni,

sőt jó lenne, ha már kezdődne az első, az Ausztrália elleni meccsünk. Ám ha a másik oldalról nézem, az utolsó edzésen is javíthatunk még a játékunkon, úgyhogy semmit sem kell siettetni.

Van még min fejleszteni?

Mindig van. A múlt heti, csehországi torna is azt bizonyította, hogy jó úton járunk, de itt-ott még elkél az apróbb csiszolás.

Például hol?

A támadásban és a védekezésben.

Ha abból indulok ki, hogy másból nem áll a kézilabda…

…ne izguljon, említettem már, hogy szerintem jó úton járunk. Most nekivágunk egy emelkedőnek, remélhetőleg ahogy telnek a napok, úgy jutunk egyre feljebb és feljebb. A nagy kapaszkodás közepette arra feltétlenül ügyelnünk kell, hogy ne lépjünk másodszorra, mi több, harmadszorra ugyanabba a folyóba: az elmúlt években rendre jól rajtoltunk a világversenyeken, aztán akkor torpantunk meg, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna a győzelemre. Elsősorban az olimpiai kvalifikáció elúszására gondolok, ami a mai napig bánt bennünket. Olyannyira, hogy még a minap is téma volt köztünk.

Más sportolóktól azt hallom, a kudarcokat jobb mielőbb elfelejteni, erre kiderül, hogy önök még mindig a múlton rágódnak…

Azért álmatlan éjszakáink már nincsenek emiatt. Ugyanakkor vallom, hogy ha beszélünk róla, mit rontottunk el legutóbb, segíthet abban, hogy legközelebb ne rontsuk el.

A csoportkörben – leszámítva a franciák elleni találkozót – majdhogynem tilos hibázni, nemde?

A továbbjutás kötelező, ebben egyetértünk. Attól azonban óva intek mindenkit, hogy akár az ausztrálokat, akár az argentinokat lebecsülje, hiszen kisebbnagyobb meglepetést bármelyik válogatott szerezhet. A románokat és a szlovákokat láttuk, néhányukat testközelből ismerjük, tudjuk róluk, hogy jók. Megjegyzem, a többiek hozzáállását látva nincs bennem félsz, bárkivel hoz össze minket a sors, maximálisan odatesszük magunkat – Ausztrália ellen éppúgy, mint Franciaországgal szemben. Hogy ez mire lesz elég, azt viszont ne kérdezze.

Akkor azt árulja el, milyen érzés rutinos rókának lenni?

Fura, de jó. Éppen a napokban beszélgettünk a feleségemmel arról, hogy rohan az idő. Mintha tegnap mutatkoztam volna be a válogatottban, ehhez képest már kilenc éve ennek. Apropó, tudja, hogy ki volt akkor a szövetségi kapitány?

Röstellem, de nem.

Hajdu János…

Ezek szerint jó benyomást tett rá.

Igyekeztem. Emlékszem, eleinte csak az edzéseken vettem részt, mígnem eljött az Ausztria elleni meccs, és azon már játszhattam is. Ráadásul győztünk is – több se kellett akkor a boldogságomhoz.

Most mi kellene?

A legjobb világbajnoki helyezésem a hatodik hely, ezt szeretném felülmúlni. Lehetőleg nem az ötödik helyezéssel…

Mi szól az előrelépés mellett?

Egyfelől van annyi a csapatban, hogy a végjátékban érdekelt legyen, másfelől a közös múltunk is ezt mondatja velem. Mert azt ne feledjük, hogy a mai válogatott nagyja már ifjúsági, majd juniorszinten is együtt játszott, nem túlzás, ismerjük egymás gondolatait is. Itt az ideje, hogy ez a pályán is visszaköszönjön.

De szép is lenne a legkisebb Iváncsikot éremmel meglepni…

Hirtelenjében én sem tudnék jobbat kitalálni. Csak remélem, hogy a fiam megvár a világrajövetelével. Bár nem szívesen hagyom itthon az immár kilencedik hónapban lévő páromat, azzal nyugtatom magam, hogy a fiúk állítólag nem szoktak hamarabb megszületni. Az orvosok február tizennegyedikére jövendölték a szülést, ha Máté nem veszi sietősre a figurát, még a világbajnokság záró napján is nyugodtan pályára léphetnék…