A bonni székhelyű IFFHS ha gyományosan egyévi produktumot jutalmaz, ám ez esetben tekinthetjük úgy, hogy a 87 ország szakíróit reprezentáló szavazótestület Luis Aragonés teljes szövetségi kapitányi ciklusát díjazta. Éppen úgy, ahogyan a 2008. június 29én elhódított Európa-bajnoki aranyérem sem csupán az Eb négy hetében vagy az esztendő első hat hónapjában elvégzett munka gyümölcse.
Annyi nem lett volna elegendő a spanyol sajtó által „a negyeddöntő csapdájának” elkeresztelt, több mint negyvenéves átok megtöréséhez. A spanyol válogatott az 1964es kontinensbajnoki címe óta többször is az esélyesek egyikeként vágott neki a soros világ vagy Európa-bajnokságnak, ám ahogyan a fenti elnevezés mutatja – nem számítva a kisebb értékű olimpiai meneteléseket (1992-ben arany-, 2000-ben ezüstérem) –, rendre idő előtt búcsúzott, míg az egyetlen döntőjét elbukta (Európa-bajnokság, 1984).
Első nekifutásra Aragonészszel sem sikerült a csapatnak átlépnie saját árnyékát (nyolcaddöntőbeli kiesés a németországi vb-n), és miután e kudarcra három gyors vereség következett – kettő Eb-selejtezőn – 2006 őszén, a mester pozíciója meggyengült. A sikertelenség felszínre hozta nem minden körülmények között előnyös emberi tulajdonságait: a konokságot, a modortalanságba hajló keresetlenséget. Sokak szerencséjére adódott „utolsó lehetőség”, és bár Raúl mellőzésén kívül Aragonés tulajdonképpen mindent ugyanúgy csinált, mint korábban – amihez csak nyúlt, arannyávált.
Az igazi csapattá érő selección 2006 novembere óta egyszer sem kapott ki; amíg Aragonés volt a vezére, 18 győzelem és három döntetlen került a statisztikájába – a tárgyévet kilenc diadal és egy sikeres tizenegyespárbajjal tetézett döntetlen tette csillogóvá. 2008-ban barátságos mérkőzésen meglett többek között Anglia és Franciaország skalpja, az Eb-n Németországé és Oroszországé, és mint a bonni szervezet hangsúlyozta: az eredményeken túl a selección szervezett, stílusos játékát is Aragonés érdemének tudta be.
A június 29-i Eb-döntővel lejárt a szerződése, Aragonés elköszönt, és egy hét múlva már a Fenerbahce vezetőedzőjeként tette a dolgát. A díjhoz már nincs köze, de ne hallgassuk el, hogy a 70 esztendős trénernek sikerült fokozatosan gatyába ráznia kezdetben makrancoskodó isztambuli legénységét is, amelynek a bajnokság nagyjából felénél csupán két pont a lemaradása az éllovastól. A legutóbbi tíz bajnokin elért nyolc győzelem és két döntetlen fényében van esély arra, hogy az idény végén újfajta trófeával gazdagodik az „Hortalezai Bölcs” gyűjteménye. Van már ott – a teljesség igénye nélkül – spanyol bajnoki cím és kupa (játékosként és edzőként egyaránt nyert belőlük), spanyol gólkirályi cím (1970), valamint Az év edzője elismerés a Don Balóntól (1976–77). S persze Eb-arany, s mostantól Az év szövetségi kapitánya elismerés, amelyet Aragonésnél idősebben még senki sem kapott meg.
