Illés János türelmes ember. Az egyik legrutinosabb magyar klubvezető, amúgy sem jellemző rá a kapkodás. Szó nélkül végighallgatja az eszmefuttatást, hogy a többi klubnál, amelynél tartoznak a játékosoknak, már sztrájk is kitört, ő pedig bizonyára tud valami titkos receptet, amiért a kaposvári labdarúgók még csak nem is zúgolódnak, aztán csendesen megjegyzi: „A titok az, hogy egyetlen fillérrel sem tartozunk a futballistáknak…”
Váratlan fordulat. Aztán kiderül, ami a Rákóczi nehéz helyzetét illeti, a hír igaz, ám ott van az a bizonyos de, amely mindig kicsit átírja, legalábbis árnyalja a képet.
„Az igaz, ami nemrég megjelent rólunk, hogy akad olyan játékosunk, aki havi százezer forintból él, sőt egyesek még ennél is kevesebbet kapnak – folytatja az ügyvezető. – Ám ők például most felkerült ifisták, azok, akik az ősszel rendszeresen szerepeltek a csapatban, természetesen nem ennyit keresnek. Az is igaz, hogy az ősszel olykor csúsztak a fizetések, egyszer-egyszer át kellett ütemeznünk a kifizetéseket, de a prémiumokkal sohasem tartoztunk: ha pontot vagy pontokat szerez a csapat, két éve már a következő héten mindenki zsebre vághatja az ezért járó összeget. December elején pedig mindenki úgy ment szabadságra, hogy az összes járandóságát megkapta. Hozzáteszem, az edzőkkel együtt én csaknem fél éve nem vettem fel a fizetésemet, de ha nem jön közbe semmi, erre is hamarosan sor kerülhet.”
A helyzet persze nem rózsás, a pénz továbbra sem veti fel a Rákóczit. Állítólag a pontokért járó prémiumokból sem kerülhet be senki a leggazdagabb embereket bemutató top százas listára, ám az tény, hogy itt legalább tényleg mindenki megkapja azt a pénzt, amelyért a pályán megdolgozott. A klub december elején kölcsönt vett fel, amelynek fedezete az az összeg, amelyet a Futball Duo Kft.-től vár, és amelyre a számlát már leadta. Azok a hírek sem nélkülözik a valóságot, amelyek arról szólnak, hogy a névadó szponzor is jelentős összeggel tartozik, ugyanakkor ezekben a napokban ez a kérdés is rendeződik egy tranzakció révén, amelynek köszönhetően a Rákóczi nemcsak az eddig, hanem a szerződés végéig, tehát a nyárig járó pénzhez is hozzájuthat.
„Mi már öt éve úgy élünk, mintha gazdasági válság lenne – mondja némi malíciával Illés János. – Nehéz ezt kezelnünk, rengeteg energiát felemészt, ám másként nem megy, ha azt szeretnénk, hogy a kaposváriak továbbra is élvonalbeli meccseket láthassanak a városban. A fejlődés nálunk is érzékelhető, csak éppen a léptéke más, mint mondjuk nyugaton: amikor fél évtizede idekerültem a játékosok zöme kerékpárral jött edzeni és a meccsekre, most ugyanezt kocsikkal teszik, még ha nem is Audikkal vagy BMW-kkel…”
A Rákóczi nagy és kényszerű bevételi forrása az itt befutott játékosok eladása. Se szeri, se száma azoknak a futballistáknak, akiket a Kaposvár fedezett fel alacsonyabb osztályokban, ismert labdarúgóvá nevelte, majd jó pénzért túladott rajtuk, biztosítva a túlélést legkevesebb fél esztendőre. Most visszatért a Vlagyivosztokban kölcsönben szereplő brazil André Alves, akinek az árát mintegy 40 millió forintra becsülik, s bár a klub egy másik játékossal együtt eladta (erről bővebben a 2. oldalon olvashatnak), Prukner László vezetőedző számára ritka alkalom kínálkozik: úgy készítheti fel együttesét a folytatásra, hogy nem alaposan felforgatott kerettel kell új csapatot építenie.
„Bár négy futballistát elküldtünk, öt ifistát pedig felhoztunk az első keretbe, a mag lénye-gében változatlan marad, és ez jó – magyarázza a vezetőedző. – Biztosan meglesz az eredménye annak, hogy ugyanazzal a társasággal huzamosabb ideig dolgozhatunk együtt. Sajnos az időjárás, a kegyetlen hideg nem kedvez a felkészülésnek, arra nincs pénzünk, hogy Dubaiban edzőtáborozzunk, ezért igyekszünk a hazai körülmények között megtalálni az optimális módszereket. Az MLSZ most kitalálta, hogy objektívvé kell tenni a felkészülést, ezért mérni kell a játékosokat. Csak halkan jegyzem meg: mi már hat éve ezt tesszük, és alighanem ez is hozzájárul a huzamosabb ideje tartó jó szereplésünkhöz. A bajnokságban nagyon szoros a mezőny, azok a csapatok szerepelhetnek eredményesen, amelyek koncentráltságban képesek lesznek felülmúlni a vetélytársaikat, és mi ezt szem előtt tartva végezzük a munkánkat.”
A jelek tehát arra mutatnak, hogy korai lenne temetni a Rákóczit, a bevezetőben említett baljós híreket helyesebb vészkiáltásnak felfogni, mint helyzetjelentésnek. A csapatnak továbbra sincs erős, hosszú távra is biztonságot adó támogatója, dacára annak, hogy a Kaposvár évről évre izmosodó, mindig üde színfoltot jelentő együttese a magyar élmezőnynek. Mondhatnánk, a túlélés művésze, ám a mai világban az „eddig is megoldottuk, majd megoldjuk valahogy ezután is!” jelszóval nehéz huzamosan talpon maradni, s a fejlődésnek is szűkre szabottak a korlátai.
Nem lehetetlen, de talán még a csoda is kevés hozzá.
