Senki sem volt vesztes...

Be sem kellett tennünk a lábun kat az Arénába, hogy lássuk, a vasárnap valóban az összefogás napja volt. Alighogy felbaktattunk a metróból, a sarki vendéglátóegység pultjánál két férfi úgy döntött, hogy összefog a hűvös délutánon. Furcsa látvány volt, hiszen egyikük zöld, másikuk lila sálat viselt. Csakis a fehér szín szeretete volt közös bennük, na meg az, hogy úgy döntöttek, egy büdzséből fizetik az olcsó dobozos sört.

Míg a honi futball téli álmát alussza, a Bánka Kristóf és Zavadszky Gábor Alapítvány villámtornát szervezett. A rendezvénnyel a fiatalon elhunyt labdarúgóknak állítottak emléket, ám a nemes kezdeményezés nem titkolt célja az is, hogy télvíz idején kellemes perceket szerezzen a szurkolóknak.

Ami probléma: az MLSZ-alelnök, Dunai Antal keserédes nyitó beszéde még üresen tátongó nézőtér előtt hangzott el... Az első mérkőzést, amelyet a Magyar Speciális Olimpiai Szervezet vegyes csapatai játszottak, már kicsivel többen figyelték – de sejtettük: a megemlékezés jegyében aligha telik meg a csarnok. Pedig korábbi ökölvívónk, Kovács István sérülten is vállalta, hogy pályára lép; amikor egy párharc során a földre került, tréfák céltáblája lett: „De hisz nem is ütötték meg!”

Lassacskán azért gyülekeztek a nézők, és hogy rangja volt az eseménynek, bizonyítja: olyan honi futball-legendák, mint idősebb Albert Flórián, Rákosi Gyula és Szűcs Lajos is a helyszínen követték az eseményeket. Felsorakozott a két ellentábor is, tréfás szócsaták alakultak ki a két oldal között: az egyik mindig a ferencvárosiak ellen („Hajrá, Bőcs!”), a másik mellette szurkolt.

„Mindent bele, lilák!” – kiáltott egy ötéves gyermek édesapja karjai közül, mire szemközt máris hideg sörtől karcos hang okított: „Csend legyen!”

Volt is néha csend, tán túlzottan kínos is – de a játék a kevés érdeklődőt is lekötötte. Az argentin színekben pompázó színészválogatott soraiban Balázs Palit nem győzték dicsérni a hajkoronája miatt; gálajelleget mégis akkor öltött a torna, amikor a Kristóf Barátai elnevezésű csapat (soraiban Dzsudzsák Balázzsal és Juhász Rolanddal) megmérkőzött a Zava Teammel: parádés megoldásokat, szép gólokat és persze baráti kikacsintásokat láthattunk. Noha a 3–3-as végeredmény után büntetők következtek, Vincze Ottó céltévesztése a Kristóf Barátait juttatta győzelemhez – de ez persze senkit sem izgatott igazán. A hangsúly ugyanis az együttléten, az emlékek felidézésén volt.

Emlékeztek aztán a ferencvárosi drukkerek is, akik majd két és fél esztendő kihagyás után újból láthatták, amint csapatuk összecsap az Újpesttel. Az összes közül ez, a záró meccs késztette leginkább szurkolásra a jelenlévőket – többet persze aligha várhattunk volna el a majd ezerötszáz nézőtől. A hangulat mégis a régi rangadókat idézte – kicsiben. Kicsit kapott a bíró, kicsit az épp szabálytalankodó – innen is, onnan is.

Ezért a vasárnap esti összefogás üzenete, hogy a futball – így vagy úgy, de – közös ügy.

És az emlékezés is...