A legszebb dicséret: apa, de szép gólt lőttél!

Nyugtasson meg: nincs baja a bátyjával, ugye?Nyugtasson meg: nincs baja a bátyjával, ugye?

Miért lenne? – hökkent meg Ronald Koeman.

Csak mert olvastam, hogy 1983 októberében, egy Ajax–Groningen bajnokin a földbe döngölte.

Nem tagadom, így történt.

Egy nullára vezettek a vendégek, amikor Erwin megkapta a labdát, és ha én nem lépek közbe, valószínűleg meg sem áll a kapunkig, s a kétgólos hátrányt már aligha dolgoztuk volna le.

Szóval buktattam.

Hogy átérezzék a helyzetem: abban a szituációban még az édesanyámat is felrúgtam volna! Fontos meccs volt… De mielőtt elkönyvelnének a család fekete bárányának, tudatom önökkel: Erwin egyáltalán nem haragudott, hiszen felmérte, akkor nem a testvérem, hanem az egyik ellenfelem volt a tizenegy közül. Sokkal inkább bosszantotta, hogy a lefújás előtt Marco van Basten egyenlített, így csak egy pontot szerzett a csapata.

Jól tudom, ugye, hogy nem ez volt az első eset, amikor riválisként találkoztak?

Jól, bizony. A premier – bár régen volt – a mai napig előttem van: 1981 tavaszán én még a Groningenben szerepeltem, a bátyám már a PSV-t erősítette, és az utolsó fordulóban az eindhovenieket fogadtuk. Ami azt illeti, meglehetősen fura volt úgy készülni a mérkőzésre, hogy – leszámítva a gyerekkori csatákat – életemben először futballozom Erwin ellen. Még játék közben is elcsodálkoztam: te jó ég, a testvérem jön velem szemben…

Ki nevetett a végén?

Én! Kettő nullára nyertünk, és kiharcoltuk a bennmaradást. Mivel a PSV számára különösebb tétje nem volt a találkozónak, Erwin sem tűnt szomorúnak, szerintem a szíve mélyén még örült is, hogy a Groningen nem esett ki, hiszen erősen kötődünk ehhez a klubhoz: édesapánk ötszázegy mérkőzést játszott a színeiben, ráadásul mi is ott kezdtük a pályafutásunkat. Erwin ott is fejezte be.

Hiszen ő még futballozik…

Ja, igen, az Achtban. Minden elismerésem az övé, hogy ha a hetedosztályban is, de negyvenhét évesen focizik.

Ön még csak negyvenöt…

De már rég abbahagytam! Ráadásul április óta nem is edzősködöm. Az a különbség kettőnk között, hogy amíg én jól megvagyok futball nélkül, Erwin rosszul lenne, ha egy napig nem foglalkozhatna vele. Ha valakinek, neki mindene a foci.

Tegyük fel, a testvére holnap azzal hívná fel, hogy az Acht egyik bekkje hosszabb távra kidőlt, kellene egy rutinos, lehetőleg Európa-bajnokságot nyerő labdarúgó a helyére.

Tisztelettel megköszönném Erwin – és természetesen az Acht – érdeklődését, ám nemet mondanék. A hétvégéimet mostanság a családdal töltöm, legalább bepótolom az elmúlt évek, sőt évtizedek mulasztásait.

Nem akart futballozni, de nem volt más választása

Na igen, aki tizenhét esztendősen profinak áll.

Mit gondol, volt más választásom, mint hogy futballista legyek?! Édesapám focizott, a bátyám úgyszintén, furán néztek volna rám, ha azzal rukkolok ki, hogy úszni akarok… N e m mintha eltöprengt e m volna azon, hogy más sportágat űzzek, de eleinte csak hobbiból rúgtam a labdát. Nem mondom, szerettem futballozni, de gyerekfejjel eszembe sem jutott, hogy évek múltán majd ezzel keresem a kenyerem.

Mikor fordult komolyra a dolog?

Tizennégy lehettem, amikor arra lettem figyelmes, hogy jobb vagyok a csapattársaimnál. Ez persze nem jelentette azt, hogy már akkor tudtam, sokra vihetem. Ez a felismerés csupán abban segített, hogy onnantól fogva még több energiát fektettem a fociba. Úgy voltam vele, lépésről lépésre haladva juthatok el messzire. A Twente egyébként már akkor hívott, azonban édesapám nem engedett el, mondván, egy gyereknek otthon van a helye.

Bezzeg fivérét később elengedte Eindhovenbe.

Ne feledjük, Erwin akkor már tizenhét volt. Tudom, nem szép dolog, de amennyire örültem a lehetőségének, annyira irigy voltam rá, hiszen sztárcsapatba került, ahol nemzeti hősökkel, világbajnoki ezüstérmesekkel játszhatott együtt. Úgyhogy rátettem még egy lapáttal, hogy mihamarabb a nyomába eredhessek.

Ehhez képest Amszterdamban kötött ki.

Nem keseregtem emiatt… Gyerekkorom óta az Ajaxnak drukkolok, hajdanán arról álmodoztam, hogy egyszer magamra ölthetem a szerelését. Végül is sokat nem kellett várnom rá, hiszen húszévesen már bemutatkozhattam az Ajaxban.

Előtte azért édesapjuk vágyát is teljesítették: az 1982–1983-as szezonban a Groningen fedezetsora két Koemannal állt fel, ketten együtt harminchárom gólt szereztek, az együttes pedig fennállása során először kivívta az UEFA-kupában való szereplés jogát. Mivel a harminchárom gólon nem lehet testvériesen megosztozni, árulja el nekünk, melyikük volt eredményesebb?

Úgy rémlik, hogy én… Erwin mentségére hozzátenném, hogy a tizenegyeseket én rúgtam, így több esélyem nyílt a gólszerzésre.

Jó, hogy a büntetőket szóba hozta! Mi igaz abból, hogy egyszer azért tévesztett célt, mert előtte a bátyja felidegesítette?

Minden szó igaz! A már említett Ajax–Groningen meccsen történt. Az előzményekről csak annyit, hogy azt megelőzően szinte az összes tizenegyest értékesítettem. Na, szóval: a bíró megítéli a büntetőt a javunkra, annak rendje és módja szerint a Groningen kapusán kívül mindenki elhagyja a tizenhatost, kivéve az én szeretett fivérem, aki komótosan elkezdi fűzni a cipőjét. Amikor végre végez, feláll, odabattyog hozzám, és vigyorogva közli: hibázni fogsz. És másodpercekkel később hibázok… Mérges persze nem voltam rá, különben sem ő célzott rosszul, hanem én. A végén mezt cseréltünk, a fiaim néha abban fociznak – de azért vigyáznak rá!

Ki rúgta jobban a szabadrúgásokat, Erwin vagy ön?

Össze akar ugrasztani minket?

Eszemben sincs, de...

Nyugi, nyugi, csak vicceltem. Maradjunk annyiban, egyikünk veszélyesebb volt, mint a másikunk. A fivérem közelebbről és ballal rúgta kiválóan, én messzebbről és jobbal. Érdekes, mégis csak engem könyveltek el specialistának, holott Erwin is kiváló rúgótechnikájú volt.

Csakhogy ő nem nyert a Barcelonának BEK-finálét…

Szerencsém volt.

A németek elleni meccsek voltak a legfontosabbak

Na…

Rendben, elismerem, oda akartam rúgni a labdát, ahol végül kikötött: a kapu jobb oldalába. Az a találat, ugyebár, a hosszabbításban esett, így vertük meg a Sampdoriát egy nullára.

Mivel a minap néztem viszsza a felvételt, még friss a kép: mintha az ominózus szabadrúgás előtt nem történt volna szabálytalanság.

Lehetett rajta vitatkozni, az olaszok tiltakoztak is. Bár csodálkoztam volna, ha éppen az olaszok nem reklamálnak… A játékvezető szerencsére szabálytalannak ítélte meg az esetet, nem sokkal később meg már emelgethettük a díszes serleget.

Karrierje második legszebb pillanata volt ez?

Az első!

Hát nem az 1988-as Európa-bajnoki diadal vezeti a listát?!

Az szorosan, nagyon szorosan követi az 1992-es BEK-elsőséget, ellenben megelőzi a PSV-vel 1988ban elért sikert a Bajnokcsapatok Európa-kupájában. A négy évvel későbbi döntő egészen különleges élményt jelentett, mégiscsak egyetlen gólon múlt a trófea sorsa, és az az én nevemhez fűződött.

Hetente hányszor nézi viszsza a Wembley-ben készült felvételeket?

A gyerekeknek megmutatom olykor, ennyi. Az azért jólesik, hogy a srácok eddig rendre azt mondták: apa, de szép gólt lőttél! Az Eb-győzelmet megörökítő szalag megtekintése után mi volt a reakciójuk?

Ugyanaz, ami nekem: fantasztikus meccseket vívtunk!

Az a döntő…

Nem! Az az elődöntő… Magyarországon talán sokan nem tudják, hogy mifelénk mekkora jelentőségük van a németek elleni mérkőzéseknek. Presztízsharcok a javából! Most képzeljék el, mekkora örömöt szereztünk Hollandiának, hogy a saját pályájukon vertük meg a nyugatnémeteket. A hamburgi siker után odahaza olyan hangulat uralkodott, mintha már megnyertük volna a tornát.

Ami késett, nem múlott.

Hála az égnek, nem. Bár azt szerintem nem én mondom először, hogy a müncheni finálé előtt biztosak voltunk benne: csak mi győzhetünk.

Való igaz, ezt már az édesapjától és a fivérétől is hallottam.

A házigazdák legyőzése után egyszerűen nem kaphattunk ki a szovjetektől. A csoportkörben ugyan vereséget szenvedtünk tőlük, ám a döntőre olyan lelkiállapotba kerültünk, hogy aznap még a világválogatott sem bizonyult volna jobbnak nálunk. Ezt Marco van Basten káprázatos találata bizonyítja: mások tét nélküli meccseken lövik életük gólját, ő az Eb-döntőben írta be magát a futballtörténelembe. És hozzátenném: Marco az első találkozón csak csere volt, csupán a második csoportmérkőzésen került be a kezdőbe. Aztán az angolok elleni mesterhármasával bebetonozta magát a csapatba.

Tudunk még egy ilyen játékosról…

Nekem mondják?! Erwin teljes egészében kihagyta az első mecscset, majd a hátralevő négyen kezdett, meg is nyertük az összest. Úgy fest, ő volt a mi titkos fegyverünk…

Szeretett vele együtt játszani?

Hogy szerettem-e? Imádtam! Nála megbízhatóbb futballistát keveset ismerek. És nem az elfogultság beszél belőlem, tényleg az egyik leghasznosabb tagja volt a csapatnak.

Ahhoz mit szóltak, hogy édesapjuk csak a televízió előtt ülve követte végig a nyugat-németországi menetelésüket?

Nem lepett meg minket, hiszen világéletében kerülte a felhajtást, jól elvolt ő a háttérben. Azt azért furcsálltam, hogy a fináléra sem jött el – ha egyszer a fiaim Eb-döntőt játszanának, én biztosan a lelátón szorítok nekik.

Mekkora az esélye?

Tim tizennyolc, Ronald tizenhárom esztendős, mindketten fociznak, habár egyelőre csak amatőr szinten. A labdarúgást mindenesetre imádják, nem túlzok, az edzéseken megszállottan dolgoznak. Kis szerencsével lehet belőlük profi játékos, ám én egyikük esetében sem erőltetem a dolgot. Engem már az is boldoggá tesz, hogy szeretnek futballozni.

Milyen társakat kívánna nekik?

Nézzük csak: ha Ruud Gullit, Marco van Basten, Frank Rijkaard, Hriszto Sztoicskov, Michael Laudrup, Romário, Pep Guardiola, José Mari Bakero és Txiki Beguiristain ugyanazt a mezt viselné, mint ők, csodás karriert futhatnának be.

Reménykedik abban, hogy közösen is dolgozhatnak

Önnek ki volt a kedvence?

Az említett klasszisok között képtelenség különbséget tenni. Én legalábbis nem tudok.

Testvére mesélt arról, hogy Romário öntörvényű zseni volt.

Miért, Hriszto Sztoicskov nem volt az? A brazil támadóval amúgy én már Eindhovenben is együtt futballoztam, amikor belépett a Barcelona öltözőjébe, régi ismerősként köszöntöttük egymást. Erwinnek mellesleg igaza van, két Romário létezett: az egyik parádézott a meccseken, a másik ott lazsálta el az edzéseket, ahol tudta. De ha megvillant, még mi is tátott szájjal lestük.

A régi játszótársak közül kivel tartja a kapcsolatot?

A bátyámmal… Rajta kívül elsősorban Guardiolával, Sztoicskovval és Laudruppal beszélek a leggyakrabban, főleg akkor, ha Spanyolországban vagyok. Ha tehetem, a helyszínen tekintem meg a Barcelona hazai mecscseit, mert valamilyen oknál fogva még kapok jegyet a Camp Nouba…

Valószínűleg a Puskás Ferenc Stadionba sem jelentene gondot a bejutás. Apropó, mikor látogat Budapestre?

Talán a következő hazai világbajnoki selejtező alkalmából. Mikor is lesz az?

Április elsején. S ez nem vicc… Málta lesz a vetélytárs.

Akkor jó esélyem van arra, hogy győztes meccset lássak. Szeretem Budapestet, nem egyszer jártam már ott, gyönyörű város, ráadásul a magyarokhoz kellemes emlékek fűznek.

Nocsak!

Kétszer játszottam ellenük a válogatottban és mindkétszer mi nyertünk.

Bezzeg a testvére csak egyszer lépett pályára Magyarország ellen, akkor is vesztes csapat tagja volt.

Meglehet, ezért is hívták őt szövetségi kapitánynak, nem pedig engem...

Csodálkozott, amikor először hallott arról, hogy a fivérét Magyarországra csábítják?

Miért csodálkoztam volna? Erwin jó szakember. Amikor Magyarországról keresték, volt egy kecsegtető holland lehetősége is, de ő inkább a szövetségi kapitányi tisztséget választotta. Kikérte a véleményemet, azonban én csak annyit mondtam neki: érdekes feladat, ha úgy érzed, hogy segíthetsz, vállald el. Amikor Budapestre szerződött, akkor kicsit azért féltettem Erwint, hiszen a magyar futball köztudottan gyengült az elmúlt évtizedekben, ugyanakkor bíztam is benne, mivel érti a dolgát. Ezt az eddigi eredmények is bizonyítják. Ígérjék meg, ha kijuttatja a válogatottat a világbajnokságra, állítanak egy szobrot a tiszteletére.

Ha rajtunk múlna, már holnap hozzáfognánk a formába öntéshez! Mit gondol, ha már együtt futballoztak, egyszer együtt is edzősködnek majd?

Miért ne? Szeretjük és tiszteljük egymást annyira, hogy akár szakvezetőként is legyen közös jövőnk. Mondjuk a holland válogatottnál el tudnám képzelni magunkat.

Ki lenne a főnök?

Talán Erwin. Á nem, nem! Inkább én…