Világgá mentem, ne keressetek! Legszívesebben ezt írtam volna ki a sátramra péntek este, hogy még csak véletlenül se próbáljon velem senki kommunikálni, amíg magamtól fel nem ébredek. Óra nélkül. Végre. A valparaísói stadion füvén fekszem, reménykedve abban, hogy nem kapcsolják be a locsolóberendezéseket – a tábor kívül, csak kábé kéttucatnyi sátor van a lelátók alatt –, békés csend honol, az aggregátorok hangját meg már úgy megszoktam, hogy otthon hiányozni fog az alapzaj. Gondolkodtam is, hogy kellene vennem egyet, s otthon azon hajtom álomra a fejem, csak hogy ne legyen szokatlan az érzés. Na jó, ez azért talán túlzás… Nem mozdulunk Valparaísóból, nem kell kapkodva pakolni, s végre zuhanyozhatok, ameddig csak akarok. A tengerészet központjában vagyunk, az akadémia épületében alakították ki az étkezőt, úgyhogy a zuhany tökéletes, és van meleg víz – egy hét óta először. Éljen a hajmosás! Kissé furcsa, hogy az összes mosdóra egy-egy név van ragasztva, én Christina Ruíz kadét „fürdőszobáját” használom kellő áhítattal. Közben a táborban zajlik az élet, mindenki teszi a dolgát. Koreografált mozgás, olyan, mint egy összehangolt, bonyolult tánc. Az autókat órák alatt atomjaikra bontják szét, hogy újra felépítsék, s közben jön a chilei elnök, tetszik neki, amit lát. Autogramot kér és kap a helyi kedvenctől, az előző szakaszt megnyerő, chilei Francisco Lópeztől – hiába, az elnökök is csak emberek, s Michelle Bachelet igencsak érző szívű hölgy, értékeli a hősöket, s bizony ezek a fiúk hősök. Hősök, akikre még vár néhány próba – attól tartok, ránk is.
