ÚT A CSÚCSRA

KV MECHELEN KV MECHELEN

(1985–1990)

„Amikor felhívtak a klub vezetői, hirtelenjében azt sem tudtam, hol van Mechelen… Amikor pedig aláírtam a hároméves szerződésemet, többen értetlenkedtek: „Mit csinálsz, Erwin?! A karriered végét jelentheti, ha Belgiumba igazolsz!” Elárulom, még Ronald is igyekezett rávenni, hogy az Ajaxba menjek, nem is örült, hogy végül a Mechelent választottam. Rövidesen megváltozott a véleménye, hiszen a neve sincs kiscsapatból Európa-szerte ismert nagy klub lett. Kezdődött azzal, hogy megnyertük a Belga Kupát, majd a Kupagyőztesek Európa-kupáját, azt követően az európai Szuperkupát, végül a bajnokságot. Csak a BEK-diadal nem sikerült… Két év elteltével már azt sem tartottam kizártnak, hogy Mechelenben öregszem meg, annyira jól éreztem magam. Akarom mondani: annyira jól éreztük magunkat. Belgiumba ugyanis már a barátnőm is elkísért, s a jelek szerint a pályán kívül is jól alakultak a dolgaink, hiszen Emmy később a feleségem lett. Rá kellett döbbennem, hiába vagyunk szomszédok, a hollandok és a belgák között nagy a különbség. Utóbbiak életfelfogása lenyűgözött, vidáman élték nyugodt életüket, ha megkívántak egy pohár sört, akkor egyet ittak meg, ha kettőt, akkor kettőt. Megesett, hogy egy meccs után hajnali négyig-ötig együtt mulatott a csapat, de a délelőtt tízkor kezdődő tréningről senki sem késett. Szóval minden szép és jó volt. Ráadásul a honfitársaim sem hiányoztak, hiszen az általam rendkívül sokra tartott Aad de Mos irányította az együttest, s játszott benne még öt-hat holland. Akkoriban sokan faggattak bennünket, mi a Mechelen titka, de semmiféle ilyen nem létezett. Mindenkinek azt javasoltuk, látogasson el néhány edzésünkre, és akkor meglátja, hogy semmi másról nincs szó, mint az irtózatosan kemény munkáról. Többek között ennek is köszönhető, hogy a BEK-ben csak a negyeddöntőben állított meg bennünket a Milan: a hazai nulla nullát követően idegenben kettő nullás vereséget szenvedtünk – hosszabbítás után. Hozzáteszem, a Heysel Stadionban rendezett első mérkőzésen hatalmas mázlija volt a Milannak, legalább három nullára kellett volna győznünk, annyira jól játszottunk. A visszavágón Marco van Basten kettőt rúgott nekünk; jut eszembe, azóta sem kért tőlem bocsánatot ezért…”

PSV

(1990–1994)

„Noha még egy évig érvényes volt a szerződésem, amikor 1990 tavaszán a PSV vezetői megkeresték mecheleni kollégáikat, utóbbiak úgy döntöttek: van az a pénz, amiért hajlandóak megválni tőlem. Kicsit bántam, hogy nem maradhattam, ellenben boldoggá tett, hogy visszatérhettem Eindhovenbe. Volt benne némi kockázat, hiszen a klub akkoriban nem szárnyalt. 1991 nyarán mégis bajnoki címet ünnepelhettünk, a következő nyáron meg ismételtünk – nem kis részben annak köszönhetően, hogy olyan klasszisok álltak Bobby Robson rendelkezésére, mint Romário, Wim Kieft, Gerald Vanenburg, Berry van Aerle és Eric Gerets. Romário zseni volt, a labdával bármit megcsinált, ha beindult, az első öt méteren gyakorlatilag behozhatatlan előnyre tett szert, de… Hogy is fogalmazzak? Nem ő volt a világ legkedvesebb embere. Ha akart, edzett, ha éppen nem volt kedve, akkor nem. Mindig azt követelte, hogy respektáljuk őt és a szokásait, mígnem egyszer elszakadt nálam a cérna, és közöltem vele: rendben, megkapod a tiszteletet, ám akkor te is add meg a kellő tiszteletet másoknak. Sir Bobbyról ugyanakkor bárki példát vehetett, igazi gentlemanként viselkedett. Már csak azért is megérte hazajönnöm, mert pályafutásom során először holland bajnok lettem. És aztán másodszor is…”