Megmaradt Janinak

Hogyan szólíthatom?Hogyan szólíthatom?

Ha a titulusaimra kíváncsi, sorolom őket – mondta a 46 éves csatárlegenda. – Nos: az UTE jégkorongszakosztályának szakmai igazgatója, a hoki kft.-nek ügyvezetője vagyok. Beválasztottak a klub elnökségébe, edzőként irányítom az ifi- meg a serdülőcsapatot, felügyelem a teljes utánpótlást, illetve a Sport televízió szakkommentátorként foglalkoztat. A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy a szurkolóknak, a hokiban élőknek megmaradtam „az Ancsin Janinak”.

Ha ennyi feladata van, hány órából áll egy napja?

Hétköznaponként délelőtt tíztől este nyolc-kilenc óráig a Megyeri úton vagyok, a hétvégéken pedig jönnek a csapataim mérkőzései.

Így már világos, miért nyúzott az arca.

Nem panaszként mondom, de nagyjából három hónapja nem volt szabad napom. A jégidő szétosztásától kezdve, a buszrendelésen át, a biztonsági ügyek intézéséig lényegében az összes teendő hozzám tartozik.

Muszáj mindent magára vállalnia?

Ha hasonló anyagi lehetőségeink lennének, mint a szomszéd épületben a futballistáknak, mi is stábnyi munkatárssal intéznénk a szakosztály ügyeit. Ez így lenne normális, csak hát ennyi pénzünk nincs. S mivel én egész nap itt vagyok a pályán, rám maradtak a szervezési, irányítási, adminisztrációs teendők.

Lehetne edző is...

Ahogy már említettem, dolgozom az ifikkel és a serdülőkkel.

Tudja, hogy a felnőttekre gondoltam.

Ültem az első csapat kispadján éppen eleget. Három évadon át voltam vezetőedző, két idényen keresztül meg Eduard Giblák segítője. Mozgalmas időszaknak számított ez az UTE életében, hiszen 2004-re felépült a fedett jégcsarnok, ami új fejezetet nyitott az újpesti hoki történetében.

Belefáradt az edzősködésbe?

A sportvezetői és a tréneri szerepkör betöltése mellett és ellen is szólnak érvek. Jelenleg hasznosabbnak érzem, ha vezetőként dolgozom. Ez azonban nem zárja ki, hogy egyszer majd megint felnőttekkel foglalkozzak.

A klubnál vagy a válogatottnál?

A nemzeti együttesnél már voltam pályaedző. Szövetségi kapitányi posztban nem gondolkodom. Ahogy említettem, a magyar hokinak és nekem is az a jobb most, ha sportvezetőként tevékenykedek.

S miért ne lehetne afféle nagykövete a magyar jégkorongnak? Mondjuk ahogy Wayne Gretzky szerepet vállalt csapatvezetőként a kanadai együttes mellett a 2002-es téli olimpia idején.

Megtisztelő a felvetés, de azért Gretzky mégiscsak négyszeres Stanley-kupa-győztes. Büszke vagyok rá, hogy a hokis berkekben itthon és a környező országok egy részében a mai napig sokan emlékeznek rám. Ám magyar jégkorongozóként nem lehetett világhírre szert tenni; már a németeknek sem mond semmit a nevem, hogy a tengerentúlról ne is beszéljünk. Ha kimennék a svájci világbajnokságra a magyar delegációval, annak aligha lenne sportdiplomáciai hozadéka.

No igen, aktív csatárként többet tehetne a sikerért…

Nem vagyok ábrándozós típus. Nem búsongok amiatt, hogy a karrierembe már nem fért bele az A-csoportba kerülés. Az akkori körülmények között – nyitott pályán játszva, évente csupán száz napot a jégen töltve – mindent elértem, amit elérhettem. Az 1998-as budapesti C-csoportos világbajnokság, amelyen úgy harcoltuk ki a feljutást, hogy a románok elleni sorsdöntő összecsapáson gólt ütöttem, fantasztikus megkoronázása a karrieremnek. Ettől és így kerek egy sportpályafutás, és nem az elérhetetlen álmoktól. Örülök, hogy volt erőm a csúcson elköszönni.

S miből érezte, hogy eljött a búcsú ideje?

Három évtizeden át hokiztam, húsz esztendeig voltam válogatott; ez nagyon hosszú idő. Főként hogy szinte állandó lélektani nyomás nehezedett rám, hiszen javarészt tőlem várták a gólokat, a gólpasszokat. Ez hosszabb távon felőrli az embert, s bármennyire is imádja a jégkorongozást, telítődik, elege lesz. Ráadásul jöttek a fiatalok, akik már fedett pályán nőttek fel, gyorsabban korcsolyáztak, tehetségesek, ambiciózusak voltak.

Mikor hokizott legutóbb?

Karácsony előtt egy szülők–gyerekek meccsen, itt, Újpesten. Ezenkívül összesen két olyan alkalom volt az 1998-as visszavonulásom óta, amikor mérkőzésen fogtam botot a kezembe: két éve a gyergyószentmiklósi Székelyföld–Magyar ligaválogatott találkozón, illetve egyszer egy öregfiúk-szilveszteren.

Vagyis már nem csinálja, csak magyarázza?

Valahogy úgy. Büszke vagyok rá, hogy a Sport televízió felkért az egyik szakkommentátorának. Nem voltam benne biztos, hogy nekem való szerep, de könnyen megbarátkoztam a kamerákkal. Örülök, hogy – ha szakértőként is, de – részese lehettem a szapporói ünneplésnek.

Ha már feladta a magas labdát: mit tippel a svájci világbajnokságra?

Nagyon drukkolok a srácok sikeréért, ugyanakkor aggodalom is van bennem. Jól emlékszem az 1983-as C-csoportos világbajnokságra, amikor telt ház ünnepelte a régi BS-ben a feljutásunkat. Akkor is hokilázban égett az ország, a sikert követően az illetékesek fűt-fát ígértek a sportágnak, ám a nagy fogadkozásokból nem lett semmi. Majdnem egy évtized elveszett, mire elindult a fedett pályák építése.

Vagyis megint a mennyországból a pokolba juthat a magyar jégkorongozás?

Félreértés ne essék: hiszek a csapatban, hiszek a játékosokban. Ám látni kell, hogy a fantasztikus szapporói diadal ellenére sem tapossák egymás sarkát az újabb és újabb szponzorok. S szakmailag is vannak foghíjas korosztályaink, amit jelez az U20-as válogatott kiesése a divízió 1-es osztályból. Márpedig a Palkovics Krisztián, Ocskay Gábor, Ladányi Balázs fémjelezte garnitúra sem maradhat örökre a jégen, s nagy kérdés, kik léphetnek e remek hokisok örökébe…

Szerette volna, ha gyermeke az ön példáját követi?

Mivel lányom van, ez nem jöhetett szóba.

Merthogy Ancsin Kitti nem akart jégkorongozni?

De, nagyon is! Ám lebeszéltem róla, mert bölcsebbnek tartottam, ha kevésbé férfias sportágat űz. Mivel az édesanyja röplabdázó, végül a mama sportágát választotta. Nem döntött rosszul, hiszen Kiss Viktóriával párban az év női strandröplabda-utánpótláspárosa lettek, miután megnyerték az U17-es országos bajnokságot, és részt vettek az U18-as Európa-bajnokságon.

Íme, egy új arca: Ancsin János, a büszke papa! Ebbe az imázsba már nem férne bele a hajdanán védjegyének számító, lófarokba fogva hordott hosszú haj?

A lófarkat rögvest az 1998-as világbajnokság után levágattam. S most már, jóval túl a negyvenen, nem is állna jól.

Azért a fülbevalója még idézi a hajdani szép időket…

Nem tudom, meddig. Egy olyan patinás klub, mint az UTE, s egy olyan dicső múltú együttes, mint az újpesti hokicsapat képviselőjének talán nem illendő fülbevalóval megjelennie egy tárgyaláson. Látja, már ilyesmin töprengek mostanság...