A meglepetések csapata

Mi tagadás, meglepő.

Beleértve bennünket is, senki sem tett volna egy lyukas garast sem arra, hogy így alakul. Holott a tolnai kiscsapat, a Dombóvár adott már figyelmeztető jeleket: az előző idényt is nagyon jól kezdte, és noha a folytatásra kicsit viszszaesett, azért az alapszakasz második pozíciója, valamint a végső ötödik helyezés fennállása legjobb eredményének számít. Csakhogy azóta szokás szerint lecserélte a teljes légióskontingensét, pedig a tavalyelőtt szerződtetett külföldiek is beváltak, ám a hajrára valahogy elfogyott a lendületük – éppen a legfontosabb időszakra. Ami elegendőnek bizonyult a határokon túlról érkező kosarasokkal szemben rendszerint nem túl toleráns vezetőség számára ahhoz, hogy leváltsa mind a négyüket: mehettek Isten hírével.

Amiben nem az volt a legrosszabb a kék-fehérek szurkolói számára, hogy új arcokat kellett megszokniuk, új kedvenceket kellett keresniük, hanem elölről kellett kezdeni a csapatépítést. Mert bár a magyar mag együtt maradt, manapság a hazai férfikosárlabda élvonalában szinte kizárólag a légiósokon múlik egy együttes játékereje, tekintve, hogy négyen vethetők be egyszerre. A megújuláshoz ráadásul új edzőt kerestek: némi meglepetésre – de úgy látszik, a Dombóvár a meglepetések csapata – Peter Stahl személyében német trénert találtak a piacon a klub elöljárói, aki nagy lelkesedéssel látott munkához.

Nézzük, kikkel kellett dolgoznia: adva volt a gárdánál korábban már megforduló, jól passzoló irányító, Jerome LaGrange, az inkább védekezésben hasznos, elöl kevésbé hatékony, ám a Pécs ellen egész pályás triplát dobó Ivory Clark, valamint a magyar bajnokságba tavalyelőtt egy meccsen a Körmend színeiben már belekóstoló, de Dombóvárra a belga Leuvenből érkező Anthony Dill. Vagyis mindöszsze három külföldi profi. Egy hely betöltetlen maradt, mégis megnyerte az első négy bajnokiját a csapat. Majd meglett a negyedik légiós – és rögtön az első vereség is, bár ezt igazán nem lehet a gyorsan távozó Jonathan Jones nyakába varrni, mert a Szolnok elleni 26 pontos idegenbeli zakót csupán a kispadról nézte végig, mivel aznap futott be.

Aztán mindössze egymérkőzésnyi szerepvállalás után – jegyezzük fel: épp a lehetőleggyengébb ellenfél, a sereghajtó EnterNet-NTE Hegyvidék ellen 97–70-re megnyert meccsen szállt be 16 ponttal – tovább is állt, mert kapott egy zsírosabb dél-koreai szerződést. Önmagában az is megérne egy misét, mennyire átjáróházzá vált az ilyen esetek miatt az NB I, de szakmailag talán érdekesebb, hogy személyében a Planet Leasing Dombóvár KC egyetlen két méternél magasabb kosarasa távozott. Különleges szerkezetben játszik tehát a társulat, mivel a modern kosárlabdázásban már a magasbedobó pozíciójában, az úgynevezett hármas poszton is találni termetesebb játékosokat, hát még a centerek között. Az ötös poszton már Európában is az a jellemző, hogy 210 centi alatt szóba sem állnak senkivel – az észak-amerikai profi ligában, az NBA-ben pedig olyan tornyokat találni a palánkok alatt, mint a 229 centire nőtt kínai Jao Ming vagy a nála csupán nyolc centivel alacsonyabb litván Zydrunas Ilgauskas. Ehhez képest a dombóváriak a már említett, „csak” kereken két méterre nőtt Dillt küldik be a húsdarálóba, aki meglepő módon mégis megállja a helyét: ő az Uniqa NB I A-csoportjának második legponterősebb játékosa a 21.2-es átlagával, a centerek másik fő feladatának tekinthető lepattanózásban pedig eddig mindössze ketten múlják őt felül a magyar első osztályú bajnokságban.

Így – külföldi szakkifejezéssel élve – „small balt” játszik a DKC, vagyis a centik helyett a mezőnyemberek mozgékonyságára épít. És a jelek szerint jól teszi, mert Szolnokon kívül csupán Zalaegerszegen maradt eddig alul a 2008–2009-es alapszakaszban, miközben olyan forró hangulatú csarnokokban sikerült diadalmaskodnia, mint a körmendi vagy a paksi. Érdekesség, hogy mind a két oroszlánbarlangban 70–67-re nyertek a kék-fehérek, akik között a Tolna megyei rangadón már feltűnt a menet közben éppen Körmendről elküldött bedobó, Bryan McCullough. Mit feltűnt: ő dobta három másodperccel a vége előtt a mindent eldöntő triplát. Sőt elképesztő javuláson ment át a klubcserének köszönhetően: 8.9-del növelte pontátlagát!

Ilyen sikersztorik mellett talán meglepő, hogy edzőt váltott az együttes: Peter Stahl épp az Atomerőmű elleni összecsapás előtt csomagolt össze – önként. Hangsúlyozandó, szó sem volt felülről jövő ukázról, elmozdításról, bár a dombóvári nézők néha elégedetlenkedtek, hogy a csapat nem játszik elég látványosan. Azért talán valamelyest kárpótolja őket az eredményesség, azon belül az, hogy otthonában senki sem tudta legyőzni a DKC-t a szezon eddig eltelt időszakában: ötből öt Dillék mérlege a megszokott környezetben. Az új szakvezetőé, Bálind Józsefé szintén százszázalékos, ugyanis mindkét általa levezényelt mérkőzését megnyerte a Planet Leasing.

Ráadásul mind a kettő rangadó volt: az elsőn a kupagyőztes, a másodikon a bajnok volt az ellenfél.

Ezután nem csoda, hogy bár sokáig hezitáltak, az ünnepek miatti rövid holt idényben megszületett a döntés arról, hogy az eddigi beugrót véglegesítik: Bálindé marad a kispad. Vagy ahogy arrafelé ismerik, Jampié. Az örök beugróé, aki volt már minden Dombóváron; ezt az évadot ügyvezetőként kezdte, aztán visszatért a padra. És újfent kiderült, hogy nemcsak a légiósok kiválasztásához ért, hanem a játékosok motiválásához is. Gond viszont, hogy elöljárói feladatai mellett nehezen tud napi két edzést levezényelni, ezért keresnek neki segítőt. A két jelölt egyike házon belülről jönne, az utánpótlásból, a másik kiszemelt romániai – nemsokára erről is határoznak.

Az új év harmadik napján, szombaton a bajnokság egyik legnagyobb esélyesének tartott Albacompot fogadják a dombóváriak. Ha megint győznek, valószínűleg senki és semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy fél távnál is elsők legyenek.