Népköltészet és szellemvasút

Vívás – egy, öttusa – kettő, úszás – három, kajak-kenu – négy, de inkább öt, valamelyik csapatsportág – hat, atlétika, küzdősportok – hét,meglepetés – nyolc.

A 2008-as évre népköltészeti szempontból jelentős állomásként tekinthet majd vissza a tudomány: ez az az esztendő, amikor az olimpia előtti magyar kiszámolós, amelyet pedig korábban négyévente minden sportbarát könyv – és kérés – nélkül idézett bármilyen társaságban, végleg felkerült a velünk élő nyelvemlékek polcára, a tengerihántás közben előadott népmesék és a középkori kobzosok hősi balladái közé. Miként azok, a fenti versike is csak a kollektív emlékezetben él majd, a gimnáziumi irodalomkönyvek pedig külön lábjegyzetben magyarázzák meg a következő nemzedékek nebulóinak, egyáltalán mi is az az „öttusa”, és mit keres ebben a felsorolásban. Az idősödő, kövérkés, joviális magyartanárok pedig úgy fognak mesélni a pekingi olimpiáról, ahogy nekünk nagyapáink a második világháborúról: tárgyilagos távolságtartással, mégis felnagyítva, kiszínezve a személyes élményeket. Na jó, ennyire talán nem rettenetes a helyzet. De aki azt állítja, hogy három nappal a pekingi játékok vége előtt arany nélkül, négy ezüst- és egy bronzéremmel, az éremtábla 51. helyén (közvetlenül a négy legendás sportnemzet, Bahrein, Kamerun, Panama és Tunézia mögött) tanyázva nem volt egy kissé megijedve és nem volt mélységesen csalódott, az vagy egyszerűen nem mond igazat, vagy már augusztus 21-ére belefásult az egész ötkarikás hóbelevancba – ami éppenséggel teljesen érthető lenne.

Hiába, ilyenek vagyunk: sokszor elhangzik, hogy a magyar közvélemény csak aranyakban, legfeljebb érmekben gondolkodik, és nem tud értékelni egy verejtékes munkával megszerzett olimpiai tizennyolcadik helyet – az ilyesmit persze főként az olimpiai tizennyolcadik helyezett sportolók hangoztatják előszeretettel. Van is némi igazságuk, ugyanakkor az is bizonyos, hogy pénzhiány ide, erősödő nemzetközi konkurencia oda, az az átkozott Michael Phelps amoda, a három arany-, hat ezüst- és két bronzéremnél legutóbb 1924-ben végzett kevesebbel a magyar küldöttség. Ennél mindannyian többet vártunk – hogy mást ne mondjunk, maguka sportolók is –, így aztán nem kell hosszasan fejtegetni, miért is volt Peking a 2008-as esztendő legnagyobb csalódása.

De nem is az eredmények (illetve a hiányuk) keserítik el a leginkább az embert, még csak nem is az a tény, hogy a 174 tagú magyar küldöttségből bőven voltak olyanok, akik finoman szólva sem hozták ki magukból a maximumot.

A legfájóbbak az emlékképek, amelyek beégtek mindannyiunk agyába, és most sorra megelevenednek mindenki szeme előtt, aki velünk együtt követte az olimpiát. Az amerikai Keeth Smart, amint minden elébe kerülő magyart lekardoz. Az egymást körbegyűlölő tőröző lányok, a viharban a fejét kapkodó kapitánnyal. A lóról lerepülő Balogh Gábor és Horváth Viktor. Az ellenfél kabátujjában matató Ungvári Miklós, és a tatamit egyaránt dühösen elhagyó hetedik helyezett cselgáncsos lányok. A mezőnyversenyből megalázóan feleslegesen kiszálló Bodrogi László. A gyakorlatilag egymással szemben evező Varga Tamás és Hirling Zsolt. A golyóhúzogatós játékban egymás után – akció nélkül – alulmaradó birkózók. A teljes olimpiát talán fél tucat tisztességes ütéssel letudó bokszolók. A minimum döntőesélyes Gál Róbert neve elé kiírt 74-es helyezési szám, amely után magára a talajgyakorlatra már nem is voltunk annyira kíváncsiak. A kórházban fekvő Módos Péter és Hatos Gábor. A második próba előtt már sántikáló Zsivoczky Attila. A horrorisztikus balesetet szenvedő Baranyai János.

Inkább nem folytatjuk.