Immár a légiósok is megérik a pénzüket

Alig egy esztendővel ezelőtt csu pán két(!) légiós mezőnyjátékos került az őszi NS-rangsor legjobbjai közé – nem spóroltunk hát a pikírt megjegyzésekkel, amikor azt írtuk: „Pénz híján csak másodrangú külföldi játékosok érkeznek, így a magyar futballisták még mindig előttük járnak.”

Nem tudunk róla, hogy azóta bármelyik honi klubra is rászakadt volna a Nemzeti Bank valutatartaléka, és sajnos egyetlen külföldi „üstökös” csóvája sem ragyogta be a magyar labdarúgópályák fölött az eget. Viszont az elmúlt évhez képest több olyan légióst találtunk, aki némi színt vitt a szürke bajnokságba: az ősz legjobbjai közé három külhoni mezőnyjátékos, valamint két kapus verekedte be magát – dicséretes átlagokkal.

Lehet, már nem is olyan sokáig járnak előttük a magyar futballisták.

Noha az apadó anyagi források miatt több klubvezető a légiósok elbocsátását lebegtette meg első költségcsökkentő intézkedésként, a biztos távozók között egyelőre sokkal több magyart találni. A kiszáradt karácsonyi bejglimaradék mellé újból terítékre kerül hát a kérdés: szükség van külföldről szerződtetett labdarúgókra?

A légiósok rangsorában első helyen végző kaposvári Nemanja Nikolics edzője, Prukner László „igen-nem” válasz helyett az érem (egyik) másik oldalára irányítja a figyelmet: „Alapvető gond, hogy kevés a játékos, és a gyermekek száma is csökken. Ennél sokkal lényegesebb, miként romolhatott meg az egészséges közeg, amelyből korábban az utánpótlást meríteni lehetett. Bár a rendszerváltás után érkeztek olyan külföldiek, akik színt hoztak a magyar futballba, a kilencvenes évek második felében felhígult a mezőny. Megmaradt a szerb vonal, és legutóbb kiegészült az afrikaival. Be kellett látnunk, hogy nem vagyunk versenyképesek az átigazolási piacon.”

Magyarán, jó teljesítmények ide vagy oda, tartja magát a tétel: hozzánk csakis középszerű légiósok jönnek, s ezt a kaposváriak vezetőedzője is elismeri: „Ide nem az első vonalból érkeznek játékosok. Kaposváron arra törekszünk, hogy fiatal, ha lehet, magyar kötődésű futballistákat találjunk. A határon túlról egészséges gondolkodású tehetségeket szerződtetünk, akik a csapat hasznára válhatnak – sőt később a játékospiacon is kelendőek.”

Mivel a légiósok rangsorában három nyíregyházi játékos (Colón Luis Ramos, Sabin Cosmin Goia, valamint Yves Mboussi) is előkelő helyen végzett, nem csoda, hogy Révész Attila klubmenedzser jelentős javulást érzékelt az importált játékosok teljesítményében: „Akadtak kellemes meglepetések. Megnézhetjük a magyar játékosok fizetési igényeit és az átigazolási díjakat, úgyhogy senki se csodálkozzon, hogy inkább külföldön nézünk szét. Az utánpótlás más dolog. Kijelentjük, hogy ez a jövő – no, de ezért tenni is kell! Nyíregyházán már jó ideje képtelenek vagyunk a nagycsapathoz tehetségeket felhozni. És nem azért, mert technikai tudásban elmaradnának a többiektől. Vannak ugyan ügyes játékosaink, de a magyarok megelégednek azzal, hogy beférnek az együttesbe, s nem akarnak többek lenni. Már a fiatal légiósok is fejlettebbek taktikailag és mentálisan egyaránt. Minden igazolás előtt megkérdezem a szerződtetni kívánt légióstól: mi a célja? Azt mondja: futballista akar lenni. És a külföldiből lesz is! Többet edz ugyanis bárkinél.”

Hiába tűztük hát az utánpótlás-nevelés hangzatos jelszavát a lobogóra, egyelőre úgy fest, a színvonal emelkedését előbb „kényszeríthetik ki” a légiósok, mint a tehetségesnek kikiáltott hazai ifjak.

És ha valakinek még kétségei lennének…

„A külföldiek semmivel sem keresnek többet annál, mint amit csapatban elfoglalt helyük indokolna” – jelezte az anyagiak kapcsán Prukner László.

Révész Attila pedig az anyagiak hátterére is rávilágított: „Volt olyan magyar játékos, akit a klubja húszmillió forintért vásárolt. Ennyi pénzből mi négy, de legalább három tehetséges, fiatal külföldit szerződtetünk. Inkább megéri, nem? És ami furcsa lehet: a menedzserek is főképp a légiósaink iránt érdeklődnek.”

A magyarokon pedig már csak átnéznek.

Igaz, sokuk láthatatlan is…