Legyen végre rend!

Az elmúlt napokban lényeges témákat feszegetett a Nemzeti Sport. Többen megszólaltak, és különböző nézőpontokból értékelték labdarúgásunk kényes kérdéseit. Természetesen leginkább a finanszírozás körül forogtak a gondolatok, amit nemcsak a „fokozódó nemzetközi helyzet”, hanem az is indokolt, hogy napvilágra került az a gyakorlat, amelyet a klubok és a játékosok évek óta folytattak; erről mindenki tudott, első helyen említve a szövetséget, amely a fejét a homokba dugó strucchoz hasonlóan büszkélkedett vele, hogy immár megszűntek, nincsenek többé jogvitás ügyek klubok és játékosok között a ki nem fizetett díjazással kapcsolatban.

A helyzet jó.

Ennél bővebben: nem jó, de talán nem reménytelen!

Szeretném előrebocsátani, hogy jelen pillanatban nem az a legfontosabb, hogy a kialakult helyzetben a hibást keressük, hanem hogy túléljük, megoldjuk szeretett sportágunkban a kritikus kérdéseket, és jövőképet tudjunk felvázolni a jelenlegi profi és a most felnövő nemzedék számára. Meg kell mentenünk a hivatásos labdarúgást a magunk, a szurkolók és a magyar sporttársadalom számára.

Versenyképesség kell a pályán és azon kívül

Éppen ezért nem azt kell vizsgálni, hogy ki és milyen indokok alapján rugaszkodott el a valóságtól, amikor gazdasági társaságként vagy egyéni vállalkozóként engedte futballozni a játékosokat (még leírni is furcsa), és ma már nyilvánvaló az is, hogy a klubok a gazdasági, pénzügyi nehézségek mögé bújtak, bújnak, amikor az áldatlan kettős szerződés problematikájáról beszélünk. A rendezetlen helyzetek garmadája nem tett jót a magyar labdarúgás megítélésének, éveken keresztül megfigyelhető volt a nyomtatott és az elektronikus sajtóban is, hogy futballunk még a saját, korábban megszerzett társadalmi presztízsét sem volt képes fenntartani, azt meg aztán véletlenül sem lehetett elvárni, hogy netán a fejlett futballkultúrájú országok szintjéhez közelítsünk.

Pedig mi lenne a cél, ha nem ez? Mi motiválhat játékost és szurkolót, edzőt és sportvezetőt, profi játékost és az utánpótláskorúakat, újságírót és minden más érdeklődőt, ha nem az, hogy a világ élvonalába kerüljünk, hogy versenyképesek legyünk a pályán és a pályán kívül egyaránt?

A határon túl is vannak reklámarcok

Tehát tényszerűen van jelentősége annak, hogy az úgynevezett kettős szerződések miatt az MLSZ igazolási és átigazolási bizottsága előtt évek óta legfeljebb csak mutatóban van olyan eljárás, amelyet a klubok a játékosokkal szembeni tartozásaik rendezése érdekében indítottak.

Ez sajnos nem azt jelenti, hogy ne lennének kifizetetlen számlák, hanem csupán azt mutatja, hogy a munkabér címén kifizetendő, minimálbérhez közelítő juttatásokat a játékosok rendben megkapják. Az úgynevezett arculatátviteli szerződésekből származó igények elmaradásának pedig nincs sportbeli, azaz az MLSZ bármely bizottsága előtti kikényszeríthetősége, vagyis a reklámszerződésekből eredő követelések nem sportügyek. Nyilvánvaló azonban ennek a helyzetnek a tarthatatlansága! Nem a jogi konstrukcióval van a gond, hiszen a munkaszerződésen kívül természetesen bárki értékesítheti egyéb vagyoni jogait – feltéve, hogy vannak neki. A probléma a helyes arányok megtalálásában és a hivatkozott külön szerződések ellenőrizhetőségében, kikényszeríthetőségében gyökeredzik.

Nem kell a labdarúgáson kívülre kalandozni ahhoz, hogy konkrét példákat lássunk a helyes gyakorlat kialakításához: Angliában, Németországban és a környező országok többségében, így Ausztriában vagy Szlovéniában is alkalmaznak reklámszerződés keretében játékosokat, de a pályán végzett tevékenységük (edzés, mérkőzés és az ezekkel összefüggésben lévő kiegészítő munkák) után a tisztességes megélhetésükhöz elegendő munkabérben részesülnek.

Nem a kedélyek felkorbácsolása a cél, de a magyar labdarúgás anyagi helyzetét a Magyarországon űzött néhány csapatsportág, illetve a külföldi labdarúgócsapatok anyagi helyzetével össze kell hasonlítanunk azért, hogy végérvényesen megszüntessük az „ingyenélő focista” alakjában megtestesülő téveszmét.

Hazánkban az NB I középmezőnyébe tartozó kézilabdacsapat játékosai többet keresnek, mint az élvonalban játszó labdarúgók. A valóban a világ élmezőnyébe tartozó vízilabdázók jövedelme már-már többszöröse a labdarúgókénak, a kosárlabdában (amely semmivel sem tartozik jobban a nemzetközi élvonalhoz, mint a futball) pedig a jövedelem legalább annyi, mint a labdarúgásban. Minden tiszteletem a sikereket elérő jégkorongozóké, vízilabdázóké, kézilabdázóké, büszkék lehetünk rájuk, megérdemlik az anyagi elismerést. Ugyanakkor hosszú idő után az idén a magyar labdarúgó-válogatottaknak sincs szégyenkeznivalójuk, akár az A-, akár az utánpótlás csapatokról beszélünk. S mégis: több klubnál jövedelemcsökkenésről beszélünk.

Nem, kérem, egyáltalán nem abból a célból írtam le ezeket, hogy egyenlőséget keressek a különböző jövedelmek között. Csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy a magyar labdarúgásban régen elmúltak azok az idők, amikor – néhány kivételtől eltekintve – a jövedelem miatt lehetett irigykedni a játékosokra. Ez viszont már nagy baj, inkább megalapozottan irigykednének, mert akkor a gyerekek számára vonzerőt jelentene a foci, jövőképet kapnának Magyarországon is. Mert ha valaki előtt még nem világos: manapság az igazán tehetséges fiataljaink véletlenül sem saját hazájukban képzelik el karrierjüket, ha lehetőségük van rá, már tizenöt-tizenhat évesen külföldre igyekeznek!

Miért?

Ott jobbak a körülmények? Biztosítottabbnak látják a fejlődésüket?

Sok millió font és euró jut az érdekképviseletre

Ami tény: az angol játékosszervezetet éves szinten mintegy 18 millió font (több mint 5.5 milliárd forint) illeti csupán a televíziós közvetítési jogokból származó bevételből (ez a teljes bevétel öt-nyolc százaléka). A német első és másodosztályú csapatok 430 millió eurót (mintegy 110 milliárd forintot) oszthatnak majd szét a 2009–2010-es bajnoki évadban a televíziós jogdíjakból. A Bundesliga 2.-ben 2006-ban nevezési feltétel volt a fűtött (!) edzőpálya.

Tessék?

Hogy a különbség a pályán nem is olyan nagy, mint a pályán kívül?

Figyelem!

Ébresztő!

A rendrakás kötelező!

Meggyőződésem, hogy a magyar labdarúgás további szakmai fejlődésének és pénzügyi talpra állásának is előfeltétele, hogy rend legyen a labdarúgás Magyarországon űzött részének minden területén, így a szerződések körében is. Nem lehet a jövőt a jelenleg működő rendszerre alapozni! Talán nem véletlen, hogy a szövetségi kapitány – tisztelet a kivételnek – nem tud itthon játszó futballistát beválogatni. A válogatottban szerepet kapók mindegyike rendezett körülmények között dolgozik (hangsúlyozom: dolgozik!) külföldön, s e rendezettség nemcsak az infrastruktúrára, hanem a szerződéses rendszerre és – csak csendben teszem hozzá – a díjazás mértékére is vonatkozik.

Az elmúlt tíz év nagy eredményének tartom, hogy a labdarúgás első két osztályában többnyire kialakult az a valódi tulajdonosokból álló kör, amely lényegében saját vagyonának kockáztatásával, gazdasági társaságként működteti a klubokat. Ez nagyon fontos volt ahhoz, hogy most egyáltalán legyen miről beszélnünk.

Viszont tovább kell lépni!

A magyar játékosszervezet, a HLSZ évek óta kezdeményezi a változásokat, sajnos nem sok eredménnyel, bár az érdek-képviseleti testület meggyőződése, hogy a káros folyamatokat közös gondolkodással időben meg lehetett volna előzni.

Ezzel azonban már nem érdemes foglalkozni, leginkább előre kell tekinteni: az utóbbi hetekben mind a szövetség, mind pedig a klubok képviseletében a liga fogadókészséget mutatott a HLSZ javaslataira. Ezek értelmében a szervezet haladéktalanul megkezdte egy

– a minimális követelményeket tartalmazó – mintaszerződés kidolgozását, továbbá az esetleges (a hangsúlyozottan sohasem kívánt) jogviták rendezésére alkalmas független vitarendezési fórum megalakítását.

Azt hiszem, az elmúlt napok eseményei bizonyították, a játékosok nem kívánnak megfelelő teljesítmény nélkül jövedelemhez jutni, céljaik mind szakmailag, mind pedig morálisan elfogadhatóak.

Lehetne azt kérdezni, hogy a fentiek miért tartoznak a nyilvánosságra. Nos, egyrészt azért, mert nem hiszem, hogy a legtöbb labdarúgó titkolná jövedelmét, másrészt azért, mert ugyan mind az MLSZ, mind a liga részéről lassan kirajzolódnak a játékosszervezettel történő együttműködés keretei, eddig majdnem minden évben eljutottunk. Innen továbblépni viszont – rajtunk kívülálló okok miatt – nem lehetett.

Talán majd most.

A játékosok már megtették a legfontosabbat: az első lépést.