Akiről asztalt neveztek el

Kezdjük ott, ahol ő kezdte.

Mint a mesében, a magyar– szerb határtól ötven kilométerre, Nemesmiliticsen felcseperedő Szabó testvéreknek egyetlen játékszerük volt: a futballlabda; elsősorban ennek tudható be, hogy a srácok gyakorta a családi ház kertjében fociztak. A kúriának volt még egy előnye: a világ legnevesebb arénái közé aligha sorolható, számukra mégis a legkedvesebb pályák között emlegetett nemesmiliticsi sporttelepre nézett az ablaka. Így eshetett meg, hogy ha nem az udvaron, akkor a „szent gyepen” futballoztak a srácok, s Szabó Tibor emiatt dicsekedhet azzal, hogy „…volt

idő, amikor nap mint nap pályára léptem”.

NB I-es fellépéseinek száma 1997 óta gyarapodott: az addig a Vojvodinában, a Partizan Beogradban és a Cement Beocsinban szereplő középpályás akkor igazolt Debrecenbe. Tizenegy év elteltével amondó, karrierje egyik legfontosabb meccsét a DVSC szerelésében játszotta.

„Amikor a Lokihoz kerültem, a fedezetsorban Szanyó Károly volt a sztár, engem senki sem ismert. A Ferencváros ellen mégis úgy nyertünk egy nullára, hogy én lőttem a gólt, még a mérkőzés legjobbjának is megválasztottak. Ha addig nem hittem a csodákban, azóta igen: az a gól egy csapásra megváltoztatta az életemet. Ahhoz képest, hogy nem is a kapura céloztam, hanem be akartam adni a labdát, csak lecsúszott a lábamról…”

Mivel fentebb az egyik legfontosabb találkozójáról emlékezett meg Szabó Tibor, értelemszerűen van másik is.

„Az is a Debrecenhez kötődik, igaz, én már a Honvédban játszottam. Természetesen a kétezer-hetes Magyar Kupa-döntőről van szó, amelyet tizenegyesekkel nyertünk meg úgy, hogy összesen hármat értékesítettem. Kettőt a hosszabbításban, habár az csak egyet ért, mert Bede Ferenc újrarúgatta, egyet meg a tizenegyespárbajban. Ha hozzáveszem, hogy még egy gólpasszt is adtam azon a meccsen, talán kijelenthetem: azon az estén minden álomszerűen alakult. Nem úgy, mint amikor Oroszországban légióskodtam. A körülmények csodálatosak voltak, hogy mást ne mondjak, a Gazprom támogatta az együttest, csakhogy az edzővel volt egy kisebb félreértésem: áprilisban Szibériába utaztunk, s én, bevallom, csodálkoztam, hogy arrafelé még akkor is hó borítja a gyepet. Addig rendre kezdő voltam, ám aznap a tréner a kispadra ültetett. Amikor arról érdeklődtem, miért döntött így, közölte: mivel életemben nem láttam havat, gondolta, jobb, ha nem játszat. Aztán elmagyaráztam neki, hogy Magyarországról érkeztem, nem Kongóból…”

A magyarul, szerbül, angolul, németül, oroszul és lengyelül flottul, görögül úgy-ahogy beszélő Szabó Tibor a Panetolikoszban fejezte be pályafutását – ez immár tény. Noha a harmadosztályú görög egylet tulajdonosa akkora summát ígért a középpályásnak a hoszszabbításért cserébe, amekkorát korábban sehol sem kapott, egy másik csábítás erősebb volt: a régi barát, a menedzserként ténykedő Filipovics Vladan hívta, hogy társuljon be mellé.

„Néhány évig még futballozhattam volna, de úgy döntöttem, abbahagyom. Hozzáteszem, az eszem határozott így, nem a szívem. Viszont ily módon a foci közelében maradhatok. Ráadásul kész dologba csöppentem bele, hiszen Vladan vállalkozása nemcsak régóta, hanem jól is működik. Nem titok, jó barátok vagyunk, akkor vált szorossá a kapcsolatunk, amikor a közreműködésével a Honvédból a Fradiba kerültem. A nappalijukban lévő asztalt abból a jutalékból vette, rólam is nevezte el…”

Az immár a FIFA-licenc megszerzésére készülő játékosból lett ügynök állítja, nagy hasznát veszi annak, hogy labdarúgóként valójában nem volt menedzsere. Ahová invitálták, oda ment, gyakorlatilag gondolkodás nélkül aláírta a szerződést – és ennyi.

„Ma már tudom, sokkal többet kihozhattam volna a tárgyalásokból, ám emiatt már nem kesergek. Legalább tanultam azokból az esetekből. Például abból, amikor az egyik vidéki egyesület vezetői fűt-fát ígértek, még egy csodás kocsival is elbűvöltek, mondván, használjam csak nyugodtan, a részletet majd ők fizetik. Aztán egyik nap felhívtak a szalonból, hogy vigyem be az autót átvizsgálásra, én pedig mit sem sejtve bevittem. Kávézgattam, vártam, hogy végezzenek vele, de nem tűnt úgy, mintha kapkodnának. Végül rákérdeztem, mikor lesznek kész, mire sajnálkozva közölték: Tibi, ne haragudj, a klub hónapok óta nem fizet, csak így tudtuk visszaszerezni a járművet. Úgyhogy busszal mentem az edzésre… A tréning után bekopogtattam a tulajhoz, akkor hogyan is van ez, mire ő mosolyogva így szólt: gond egy szál se, Tibikém, lenne itt egy másik kocsi… Utólag ez persze viccesnek hangzik, azonban az ehhez hasonló történetektől szeretnénk megkímélni azokat a futballistákat, akik hozzánk fordulnak. A bizalom mellett a kapcsolatrendszer a mi gazdagságunk. Megfordultam jó néhány csapatnál, és ugyan menet közben sok helyen beütött a krach, büszkén mondhatom, mindenhonnan úgy távoztam, hogy manapság is nyitva áll az ajtó előttem.”

Hamarosan meglehet Szabóék új asztala…