NEVESS CSAK, LALI!

Most is kacagva nézel le ránk, ugye, Lali?

Hiszen mosolyogsz, nevetsz mindenen, tréfát űzöl mindenből. A nyakamat teszem rá, magadban még az orvosokat is kiröhögted, amikor azt mondták drága édesanyádnak és édesapádnak, hogy a veled született betegség miatt jó, ha 16 esztendőt tölthetsz e világon. Nem te lettél volna, ha tavaly, napra pontosan szeptember 29-én, a Duplo elleni 4–1-es idegenbeli diadalunk után még nem azt magyarázod nekünk, hogy új házatok kertjét hogyan varázsolod át a nyárra, mert az évzáró bankett keretében már itt szeretnéd rendezni a hagyományos tornánkat…

…az elsőt mi nyertük, emlékszel? Az még a Kern Petiéknél volt, Csepelen, hét, talán nyolc csapattal, kettő a kettő ellen, a két mozdulattal felállítható kis kapura. Bizony, mi nyertük. Te és én. Ha már világbajnokok, uram bocsá’ „blasz hármas” bajnokok nem lettünk, legalább ott ünnepelhettünk. Küzdöttünk, mint az oroszlánok (már hallom is a többiektől: úgy is játszottunk…), te például beleálltál abba a lövésbe is, amely Roberto Carlost, vagy ha már Csepel, Váczi Dénest idézte. Ezerrel süvített a labda a kapunk felé, aztán egyszer csak csatt, majd’ kiszakította a mellkasodat. Nem lett gól, naná, hogy nem, de te úgy borultál fel, mint a krumpliszsák, a kapu meg összecsuklott alattad. Ami azt illeti, alaposan összegabalyodtatok. Egyik lábad a levegőben, a másik a hálóban, a kezeid nem is tudom, hol, beletelt néhány percbe, amíg kihámoztad magad. Elismerem, nem volt szép, de nevetett mindenki. A legjobban persze te. Közben a pörkölt kicsit odakozmált, de kit zavart olyankor?! Hiszen fociztunk. És nyertünk…

…a Tromos-pályán, az úristenedet, csúnyán becsaptad a Mazsit, a Somát és a Galeszt. Nekünk csak a szünetben mesélted. Folyt a könnyed, úgy röhögtél. Hogy is volt az? Az első félidő vége felé az ARKSE védője – véletlenül – úgy fejbe rúgta a Galeszt, hogy felszakadt a bőr a fején, már kísértétek is az öltözőbe. Vérzett szegény rendesen, a Mazsi és a Soma egyik törlőkendőt cserélte a másikra, te pedig… Hirtelen összeestél, mozdulatlanul elterültél a kövön. Rohantak hozzád a többiek, még a Galesz is, ennyi kétségbeesett férfit szerintem még nem is láttál. Aztán ahogy ott feküdtél, és a szemed sarkából felpillantva megállapítottad, hogy a körülötted toporgók azt sem tudják, fiúk-e vagy lányok, szépen felálltál, leporoltad magad, és vigyorogva közölted velük: na, ezt jól bekajáltátok…

…tudod, Lali, azon a rohadt februári napon is azt vártuk, mikor kukucskálsz már ki az egyik fa mögül, hogy hahó, ezt is jól bekajáltátok… Ott álltunk a lőrinci temetőben kisírt szemekkel, a hangszóróból a kedvenc dalaid szóltak, és csak néztünk jobbra-balra, mikor hagyod már abba a bújócskát. A Robi biztos volt benne, hogy mindjárt felbukkansz, mert az mégsem járja, hogy ennyit embert megríkatsz itt. Az ötpercenként elzúgó gépeket leste, mondván, az lenne az igazán „lalis”, ha a temető fölött kinyittatod a repülő ajtaját, kiugrasz egy ejtőernyővel a hátadon, szépen leereszkedsz közénk, és kicseréled a cd-t…

…végül, amíg ott tébláboltunk, nem szálltál le, talán azért nem, mert a kapitány még a te kedvedért sem volt hajlandó kinyitni az ajtót. Így, azt gyanítjuk, még mindig odafent vagy. Odafent, az angyalok között…

…a mai napig előttünk van az a mennyei boldogság, amely akkor sugárzott rólad, amikor bevágtad a büntetőt a Tabánnak. Ne tagadjuk, a Tabánnal mindig presztízsmeccset vívtunk, a lelkünknek jót tett, ha legyőztük. Azon a mérkőzésen 2–0-ra vezettünk, amikor a Színész kiharcolta a tizenegyest – ez egyszer tényleg buktatták. Előtte nem sokkal álltál be, csupán néhány perc volt hátra, de kellett, nagyon kellett az a gól. Rúgja a Lajos – mondták a többiek, és te rúgtad is. De hogy! Jobbal a bal alsóba, védhetetlenül. És már szaladtál is a szögletzászlóhoz, mutattál a hátadat díszítő 69-es számra, mígnem az egész csapat a nyakadban lógott. Annyira boldognak ritkán láttalak. Talán kétszer. Egyszer akkor, amikor a Németh Peti passzát váltottad gólra az ELTE ellen (apropó, üzeni neked, hogy élete legfontosabb gólpassza volt az!). Egyszer meg akkor, amikor Dominikkal kézen fogva felkocogtatok a pályára, ugyanazt a sárga mezt viseltétek, és a te kisfiad, a te mindened (Timi mellett, persze) elvégezte a kezdőrúgást a Csabagyöngye elleni meccs előtt. Látszott akkor is: olyan apa vagy, amilyenről a legtöbb gyerek csak álmodik. De te valóra váltottad Dominik álmát…

…egyébként láthattad odafentről, egész jók voltunk az ősszel. A Doki olykor a védhetetlent is védte (bár tudod, milyenek a többiek, mindig azt kérdezik, mikor lesz már kapusunk?...), a Balázs csak öt sárgát kapott, a Levi még annyit sem, a Bélából kis híján őszi gólkirályt faragtunk, és képzeld, még az Ábi is betalált egyszer. Igaz, be akarta adni a labdát, csakhogy lecsúszott a lábáról. Nem is tudom, ki volt jobban meglepődve, az Ábi vagy a kapus. A lényeg, hogy bement. Mert tudod, ha bemegy, gól. Szereztünk 22 pontot, elvileg csúcs ez a teljesítmény, mégsem mondjuk, hogy ilyen jó szezonunk még sosem volt. Inkább szerénykednénk nyolc, egye fene, hét ponttal, csak húznád már elő a táskádból a szürke termoszt a téli derbik előtt, hogy „Nyugi, gyerekek, hoztam rumos teát, igaz, a teát otthon felejtettem…”, vagy faggatnád már arról a partjelzőt, hogy mennyi van még, és amikor ő azt feleli, hogy négy, szemrebbenés nélkül feltennéd a kérdést: „Négy mi?”

…minden meccs előtt szóba kerülsz, hogy a Lali így, a Lali úgy, a Lali amúgy. A szerelésünkön ott virít az „L” és a 69-es, a Kern Peti nagyon szépen felhímeztette. Mondanám azt is, hogy rettenetesen hiányzol, nemcsak te, hanem az a hozzáállás, amely téged a focihoz és csapathoz kötött, de ez nem lenne igaz. Mert hogyan is hiányozhatna az, aki mindig velünk van?! Mindig, hallod, Lali, mindig! Mindörökké…

…különben én már tudom is, miért voltunk ilyen jók az ősszel. Azért, mert mi hétről hétre tizenketten voltunk a pályán. Te és még tizenegyen. És ezt senki sem szúrta ki…

…ezen is nevetsz, mi? Nem baj, nevess csak, Lali...!