EGY NAP MAGÁNY

Karácsonyi forgatag Szegeden. Szinte zsong a belváros. Égnek a fények, szállnak az illatok, szédítő a nyüzsgés. Áruspolcok roskadoznak, színpompásan hívogat a vásár. „Kisült” már a karácsony. Nagyon is. A fénye nem melenget. Sokkal inkább égeti, megperzseli az embert. Szőröstül-bőröstül.

S amikor december 24-én este fáradtan leroskadsz a fenyő- és halászléillatú lakásban, a csomagolópapír-halmok közepén azon töröd a fejed, vajon hová is illant a varázs?

Vajon hová? – tette fel jó néhány évvel ezelőtt egy rohanós, ajándékhalmozós karácsony előtt a kérdést Vajda Attila. Aztán fogta magát, és azon nyomban szakított is az átlagos „hagyományokkal”. Az ő karácsonya nem kommersz és nem is fennkölt. Nem ó- és nem újdivatú. Nincsenek benne díszítési trendek, nincs aranyszínű csillogás, se hófehér cukormáz. Csak egy nap, amely nem az ajándékozásé, hanem a csend, a pihenés és a család ünnepe.

Peking olimpiai bajnoka pedig pontosan e szentháromságra vágyik. Nem is kell mondania, látszik az arcán, a vonásain.

Fáradtan ül le kedvenc szegedi éttermében. Leveszi a kabátját, megrendeli kiadós ebédjét, a hajába túr, majd vöröslő szemeit dörzsöli.

Mosolyog ránk. És válaszol készségesen. A karácsony csillogó fényében tálcán kínálja a lelkét, a gondolatait.

Peking óta ki tudja, hányadszor teszi ezt meg?!

Századszor, ezredszer karolnak belé, az élményeibe, forgatják ki kívül és belül, élik át újra és újra a sikerét, amely kell ennek a szegény, viharvert, áldatlan országnak. De még mennyire!

És ő megy, megosztja a valaha megálmodott s augusztus 22-én megvalósult álmait. Egyáltalán nem fukar. Sokszor bizonyította már.

Pedig látszik rajta, hogy leginkább már egymaga lenne. Egy csendes szobában, gitárjával a kezében, egy pohár gyümölcsösen illatozó bor mellett.

A kortynyi bor az éles szemű pincérnek köszönhetően meg is érkezik.

„A magányos, csendes órákra még várnom kell néhány napot – mondja. – Az élet feladatot adott, és nekem állnom kell a sarat. Pedig nagyon nehéz. Nehezebb most megfelelni a velem szemben támasztott elvárásoknak, mint Pekingben olimpiai aranyérmet nyerni. Már egy évvel ezelőtt tudtam, hogy én leszek az olimpiai bajnok. Elképzeltem százszor is, ahogy a dobogó tetején állok. A kép rózsaszínű volt, idilli, de azt kell mondjam, egy kicsit átírta a megálmodott forgatókönyvemet, hogy én lettem az olimpia első és egyetlen egyéni magyar aranyérmese. Talán nem illendő panaszkodnom, de ha nem lett volna ennyire sikerekben szegény ez az esztendő, talán sokkal inkább önmagam tudnék lenni most. Nem nekem való az a szerep, amit sokan rám osztanának. Én egyszerű, átlagos szegedi srác vagyok, a mai mércével mérve azonban nem éppen átlagos értékrenddel.”

Hívták őt a dzsungelbe, s a celebek közé főzni is. Köszönte szépen, de nem vágyott efféle sikerekre. Mint mondja: nem azért lett olimpiai bajnok, hogy kirakatban mutogassák.

„Vajda Attila nem ilyen – ingatja a fejét. – Igyekszem jól megválasztani azt az utat, amit járni szeretnék. Bár még fiatal vagyok, de tudom, hogy milyen értékeket szeretnék közvetíteni az emberek, főként a gyerekek felé. És van, ami nem fér bele a világomba.”

Az ember nézi az arcát, miközben beszél. A vonásai kemények, a szavai élesek. Egyenesen az ember lelkébe találnak. Szó esik a pénzről, amelyért „barátokat, érzéseket” nem lehet megvásárolni, Kolonics György tragédiájáról, amely alapjaiban rengette meg őt is, szakításról, testi-lelki fájdalmakról és a nagy csatákról, amelyekből mámoros érzés volt győztesen kikerülni.

„Sokan azt hiszik, hogy ez volt életem legjobb éve. Pedig egyáltalán nem – mondja. – Persze sohasem éreztem még olyat, mint a pekingi dobogó tetején. Amikor az aranyérmet a nyakamba akasztották, összeszorult a szívem. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki magához ölelhette azt a játékot, amelyre oly régóta vágyott. Mégsem ez volt életem legszebb éve. A legboldogabb pillanatokat akkor éltem meg, amikor felfedeztem magamnak a kenuzást. Tízéves voltam, gondtalan és szabad. Most már azt is tudom, akkor kaptam életem legnagyobb ajándékát, hiszen megtaláltam azt az életstílust, amelyben igazán önmagam lehetek.”

Mert a vízen minden olyan egyszerű és tiszta. Legyen akár csípős kora tavaszi reggel vagy júliusi forróság. A feladatok és a fájdalmak is ismerősek. A napi adagok évről évre visszatérnek, ahogyan visszaköszön a ziháló tüdő és az izomláz. A célok, a vágyak, a sikerek pedig szentesítik ezt a különös szerelmet, ami jó másfél évtizede él, ég Vajda Attila szívében.

„Január elsején a következő mondatokkal nyitottam meg a naplómat: Atti! Figyelj oda magadra, te vagy a legjobb, és eddzél úgy, hogy az is maradj! Jövőre is ugyanezekkel az elvárásokkal fordulok magam felé. Nem sok minden változik. Ugyanúgy szeretném győztesen megvívni a saját csatáimat. Bár a világ ezt másképp látja, én tudom, hogy nem sok minden változik az idei esztendőhöz képest. Csak a díszletek. Az, ami olimpiává teszi az olimpiát. De addig szeretnék egy kicsit megpihenni. Letenni azt a nagy zsákot, amelyet jó ideje cipelek már. Azt hiszem, megérdemlem.”