A szívére hallgatott

„Már nagyon unom magam.” Ismerős mondat? „Már nagyon unom magam.” Ismerős mondat?

Napokkal ezelőtt én mondtam – reagált nevetve Kemény Dénes.

Látja, mi sem egyszerűbb, meglepte magát egy csodás csapattal, és máris kiváló a hangulata.

Ha ennyire egyszerű lenne…

Tényleg rengeteget vacillált?

Őrlődtem eleget, ennek érzékeltetésére legyen elég annyi, Kristóf fiam hetekkel ezelőtt úgy fogalmazott, akár egy érmét is feldobhatnék. Ehelyett felsorakoztattam az összes létező érvet a folytatás mellett és ellene.

Mi szólt ellene?

Hatalmas felelősség, kimondottan egészségkárosító stressz, feltettem a kérdést, vajon kell-e ez nekem?

Kell?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy a mérleg másik serpenyőjében található érvek miatt elviselem őket.

A szeretett közeg, a győzelmi vágy, a kihívás?

Rendkívül fontos szavakat említett, de van, amely még ezeknél is többet jelent.

Éspedig?

A bizalom. Bármerre jártam, szívet melengető bizalom áradt felém, a szurkolók, az uszoda világa, a játékosaim, kollégáim egytől egyig arra sarkalltak, hogy folytassam a munkát. Őket hallgatva bizony előfordult, hogy elérzékenyültem.

Tehát ha azt kérdezem, hogy a szívére vagy az eszére hallgatott…

…akkor a választ is sejti.

Mindazonáltal ismerem annyira, hogy abban is biztos legyek, a racionalitás mentén is végigzongorázta a kérdést.

Ha az ember elvállal egy új feladatot, felvázolja a jövőképet.

Meglátása szerint miképpen fest?

Voltaképpen új csapatot kell építeni, olyat, amely az aranyesélyesek közé tartozik majd a londoni olimpián. Ismerve a számításba vehető játékosokat, a fiatal tehetségeket, a küldetést teljesíthetőnek tartom, máskülönben bármennyire is megható a bizalom, nem vállaltam volna. Persze nagy türelemre lesz szükség.

A lélegzetelállító bravúr, az olimpiai triplázás után úgy érezni, bármi is történjék az elkövetkezendő egykét évben, mindenki kitart ön mellett.

Egyrészt ne történjék bármi, másrészt ez túl szépen hangzik…