Ez ám a sportcsalád. Ha kedvük szottyanna, kihívhatnák a szomszéd famíliát kispályás futballmeccsre. Négy a négy ellen. Persze nem a foci, sokkal inkább a kézilabda a fontos számukra. Ami tökéletesen érthető. A papa, Mihály annak idején – még nyolcvanhatban – világbajnoki ezüstöt nyert, két esztendővel később negyedik helyet szerzett Szöulban az olimpián. Mellesleg pedig a Győr kitűnősége volt. De fiai, Gergő, Tamás, sőt a legkisebb, Ádám lepipálhatja az öreget. Tehetségük, lelkesedésük megvan hozzá. Sőt, Gergő és Tamás már most KEK-győzelemmel büszkélkedhet, melyet az MKB Veszprémmel nyertek. Büszke is rájuk a család, lesz mire áldomást inni a feldíszített fa alatt szenteste. Az lesz ám az igaz ünnep, amikor az egész éves edzések, utazások után végre együtt lehet az Iváncsik família. Ráadásul első ízben Veszprémben, Gergő lakásában, aki izgatottan készül az ünnepre.
dniillik papa, nagyjából a pizsamát leszámítva, mindig ilyenben mászkál. Elárulom, még azokat a melegítőket is őrzi, amelyeket annak idején játékosként és válogatottként kapott. Olykor el is csentem tőle egy-egy ilyen cuccot. Remélem, legalább annyira örül majd ennek a meglepetésnek, mint amelyet a 2004-es athéni olimpia utáni karácsonyon szereztem neki. Azon a szentestén bekeretezve, szépen kiglancolva adtam át neki azt a nyolcas számú dresszt, amelyben az ötkarikás játékokon játszottam, és szereztem negyedik helyet. Büszke volt rám, s talán arra gondolt, hogy íme, felzárkózom mellé, hiszen ő is hasonló eredményt ért el Szöulban a válogatott tagjaként. De nem titok, szeretném lekörözni.
