Kártyavárból erődítményt

értelmezett (tömeg)sport meghalt, már csak az üzlet számít, azonban a „nyugati minta” idehaza egyelőre életképtelen. Van bevétel a jegyeladásokból? Elenyésző. Kapnak a csapatok pénzt a központi marketingjogok értékesítéséből? Alig valamit. Tömegével értékesítik a feliratozott mezeket? Nem tudunk róla. A költségvetés nagy hányadát a tulajdonosok állják, szórakozásból, úri passzióból – addig, ameddig bírják. Feneketlen kútba szórják a pénzüket. A honi futballpiacot gazdaságilag élet- és értékszerűvé kell tenni! Annyit kell költeni rá, amennyit valójában ér, egy forinttal se többet – mert több nincs is, se jótékony multi, se főszponzor. A szereplőknek tudomásul kell venniük a piac törvényszerűségeit, azaz mérlegre tenni végre, ennyi a bevételem (alig valami…), és ennyi lehet a kiadásom (úgyszintén alig valami…). Sok helyütt azonban az a bizonyos takaró már néhány hónap alatt térdig felcsúszik. Fiatal, a gazdasági szektorban pallérozódó vezetőkre van szükség, akik függetlenek, s szemrebbenés nélkül faragják le a kiadásokat – még akkor is, ha az sokaknak (edzők, játékosok) fájhat.

2. A játékosok bérének rendezése

Mivel a klubok kiadásainak mintegy nyolcvan százalékát a játékosok bére jelenti, az első kérdés (főképp a mai gazdasági, társadalmi környezetben): mennyit kapjon egy magyar élvonalbeli labdarúgó a teljesítményéért? Tudjuk is a választ: amennyit adnak neki. Úgyhogy közelítsünk inkább onnan, amennyit ér! Átlagban havi háromszázezer forintot? Meglehet… A sávos fizetés nem elvetélt ötlet: becsüljük meg a sztárjainkat anyagilag is, míg azok, akik kevesebbre viszik, érjék be a töredékével. Ne higgyék a játékosok, hogy üldözendő bűnt jelent a sport mellett tanulni, netán dolgozni. A hétvégi „produkcióért” kapott jövedelem kiegészíthető, s nem kell aggódni az egyszer befejeződő pályafutás – igenis meglévő – kockázata miatt sem. Fontos azonban, hogy a pénzek kerüljenek az asztal fölé! Ennek feltétele, hogy az arculatátviteli megállapodásaik miatt kiszolgáltatottá váló játékosok csakis a munkaszerződésük után kapják fizetésüket – ami vállalható s számon kérhető. Ha az élsportolók bekerülnének az ekhós körbe, a futballista is biztonságban lenne, a klubok bérköltsége nem szökne az egekbe, s az állam is jelentős adóbevételhez jutna.

Egy szó, mint száz: összefogásra van szükség, és lobbizni kell a politikai döntéshozóknál!

3. Tőkésítés, tehetős befektetők bevonása

Többször felrótták már nekünk, hogy a „nyugattal” példálózunk, holott tudjuk jól: a határainkon túl – nem kell annyira messze menni – a hazai klubok költségvetésének többszöröséből gazdálkodhatnak a csapatok. Ha van pénz, van foci – s tán eredmény is. Hogy végre a magyar egyesületek mellett is megjelenjenek a tőkeerős szponzorok vagy befektetők (nem könnyű ám, éppen most, válság idején…), annak előfeltétele a kiadások racionalizálásával járó megtisztulási folyamat. Átláthatóvá, kiszámíthatóvá, és ami nagyon fontos, tervezhetővé kell tenni a klubok gazdálkodását. Hogy a honi milliárdos vagy a külföldi vállalat méltán gondolja úgy, előbb még a veszteséget kell csökkenteni, de később a nemzetközi kupaszereplés, no meg a játékosértékesítés már haszonnal is járhat. Ám az élmezőnybe vágyódó csapatoknak igazolniuk is kell, és nem olcsó külföldieket, hanem meghatározó labdarúgókat. Hangsúlyozzuk: csak a megtisztulási folyamat lezárulása után! Mert akkor már talán elvárható lesz, hogy a sportágból gyarapodó ágazatok (mint például a szerencsejáték) közvetlenül visszaforgassák nyereségük egy részét a hazai labdarúgásba.

4. A nézők gyors visszacsalogatása

Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a honi labdarúgásunk a szórakoztatóipar része, akkor feltehetjük a kérdést: ki szórakozik? És egyáltalán, ki szórakoztat kit? Na ne szórakozzunk már!… Ha a fenti feltételek közül legalább kettő teljesülhetne, máris a sportág előremozdulásáról beszélhetnénk, ami alapja lehetne a szakmai, morális, valamint infrastrukturális megújulásnak. A régóta külföldön légióskodó magyar futballista két tényezőt vél fontosnak: az egészségügy (így a kórházak), valamint a futball (ehhez kapcsolódóan a stadionok állapotának) javítását. Mindkettő fontos a társadalom számára. Ami viszont a tálalást illeti… A kereskedelmi televíziók külföldön s idehaza is rájöttek már, hogy a „produkció” köré – legyen az bármilyen – show kell. Mert ez is termék, el kell adni, kedvet csinálni hozzá – a szereplőknek pedig teljesíteniük kell. Láttuk már a válogatott kapcsán: a sikerek korábban rejtett tömegeket is megmozgatnak. Hozzáértő, nyugati tapasztalatokkal felvértezett, a honi körülményeket is ismerő szakemberek bevonásával kell felépíteni a hosszú távú marketing- és reklámstratégiát, amelyben fontos szerep juthatna az utánpótlásnak – mint az egyik mentsvárnak.