Mellélövés és mellébeszélés

Egyszer fültanúja voltam két, karrierje vége felé közeledő futballista beszélgetésének. Abban gyorsan megegyeztek, hogy imádják a labdarúgást, nem akarnak nélküle élni, az öltöző légköre, a jó társaság, a frissen nyírt gyep illata örökre magával ragadja az embert, sőt egyikük határozottan állította, sportvezetőként képzeli el a profi pályafutás utáni életét, a másik pedig az addigi tapasztalatait edzőként akarta átadni a fiataloknak.

„Hülye vagy, edzőként?! –replikázott erre az egyik játékos. – Emlékezz vissza: amíg együttjátszottunk, addig az öt év alatt tíz edzőnk volt. A tízből legalább hat jó szakember, de a hozzá nem értő szakosztályvezetők, klubigazgatók ilyen-olyan okok miatt kirúgták őket. Kinek kell ez a stressz? Főleg hogy olyan alakok miatt veszítsd el az állásodat, akik sokkal kevesebbet értenek a futballhoz, mint te! Vezetőként húsz évig lehetsz egy helyen, te rúgod ki az embereket, míg edzőként téged rúgnak ki mindenhonnan…”

Ha arra gondolunk, a jelenleg a Maldív-szigeteken dolgozó Kiss László másfél évtizede szajkózza, hogy a magyar labdarúgásban vezetői válság van, nem nagyon lepődhetünk meg Bozsik Péter szavain.

„Na, ő ne dumáljon, vele kikaptunk Máltán…”– így aklubvezetők riposztja Bozsik Péternek.

Igaz.

Szakmailag menthetetlen eredmény volt a 2–1-es vereség, Bozsik Péter állásába került.

Ám ha megfordítjuk a kérdést: vajon mikor történt meg, hogy egy klubvezető a csúfos kudarc után az utcára került? Ha már itt tartunk: Bozsik Péter menesztésénél maga Kisteleki István MLSZ-elnök mondta, magára vállalja a felelősséget, amiért az eredmények tanúsága szerint nem megfelelő kapitányt választott, arra azonban nem kaptunk választ, hogy a felelősség vállalása hogyan is fest a gyakorlatban?

Egy hétig nem reggelizik?

Két évig nem megy el nyaralni?

Lemond a posztjáról?

Az örök kérdés: ki a hibás, hogy ilyen a jelenkori magyar futball? Rosszak az edzők; gyengék a futballisták; alkalmatlanok a vezetők?

Fájdalommal telt szívvel felelhetünk igent mindhárom felvetésre, még akkor is, ha általánosítani nyilván nem szabad. Miután a nevelőedzők többsége sem szakmailag, sem pedagógiailag nem kellően felkészült, többségében a nemzetközi szinttől messze lévő futballistákat nevelnek.

„Azt hiszed, én nem akartam Roberto Carlos lenni? – kérdezte tőlem egyszer egy NB I-es, mi több, válogatott balhátvéd. – Nem akartam olyan gyors, olyan erős lenni, mint ő, nem akartam százezer ember előtt bomba- >>>